Közösségi pedagógiai gyakorlat - GYEK

2015. december 07.

    Kicsit összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy egy jó ideig ez az utolsó alkalmunk, mikor találkozhattunk a kis barátainkkal. Jó hangulatban telt el ez a foglalkozás is. A technikai részben elsősorban a vágó-domborító géppel előgyártott képeslap dekorációval foglalatoskodtam. Előtte is vágtam az egyetemen és utána a foglalkozáson is néhány darabot.

    Örömmel is láttam és sajnálattal is, hogy a végére nagyon összekovácsolódott a csapat, a gyerekek és mi is, valamint a hallgatói csoport tagjai is. Sajnos csak a végére... Sok emberben pozitívan csalódtam, felmerül annak a lehetősége, hogy azokkal, akikkel eddig nem igazán kommunikáltam, ezután fogok, mert megláttam bennük valamit, ami végre nem utálatot gerjeszt bennem.

    Nagyon élvezem, amikor 100 felé szakadhatok valamilyen tevékenységben, és nem kell egy egész embernek lennem (általában megvisel, hogy ha homogén egészként kell mutatkoznom, mert tudom, hogy nem vagyok az). Itt nem kell megjátszanom magam, hogy mennyire összeszedett vagyok, egyszerűen magabiztosan tudok lenni az a szétszórt ufo, ami vagyok.

    Pozitívan értékelem, hogy a korábbiakban fennálló problémák, miszerint egyes gyerekekhez nem tudtunk teljes értékűen odafordulni, kezelhetővé váltak. Többen felismerték azt, hogy megéri egy nehezebben kezelhető gyermek mellé is leülni, és huzamosabban foglalkozni vele, és kivárni azt az akár egy kacajt, ami elhagyja az ajkait.

Jelen foglalkozáson 2 dolog melengette meg a szívem igazán.

Az első Imi és A. esete. Annyira jó volt látni, ahogy Skandináv favágó házat csinál Imivel az a kislány, aki eddig zárkózottan, kissé taszítóan viszonyult majd' mindannyiunkhoz.

A másik Dalma és E. kapcsolata. E. szeretethiánya, törődés iránti igénye végre kielégítésre talált Dalmában. A félév kezdetén bennem kereste E., amit én úgy, hogy 100 dolgot csinálok egyszerre, nem tudtam neki megadni. Örömmel tölt el, hogy Dalmától ezt megkapta!

   Nagy élmény volt számomra V.-vel találkozni, nem telt el olyan sok idő, mióta én is 16 éves voltam, de mégis magam mögött hagytam azóta 5 keserves évet. Ahogy V. beszélt az álmairól, az ambícióiról kicsit azt éreztem, hogy a 16 éves magammal beszélgetek. Dalszöveg írói álmok, metál imádat, családi problémák, mind-mind a szívemből szóltak. Eszembe jutott, hogy ilyen idős koromban én is író, költő szerettem volna lenni és az, hogy aztán mennyire pofán csapott a valóság, s végül lesz belőlem valaki, aki a költészet másik oldalán áll. Egy ember, aki a költészetet tanítja, de hát... aki nem tudja, az tanítja... szokták volt mondani. :) Bízom benne, hogy Neki sikerül elérni az álmait, és ha bármikor a jövőben kapcsolatba kerülnék vele, és bármiben tudnék neki segíteni, akkor örömmel tenném.

    Az egyetlen kellemetlen dolog az estében az volt, amikor M. megjegyezte, hogy mennyire összeillünk Imivel és milyen szép pár lennénk. Akkor valószínűleg olyan vörös lettem, mint egy paradicsom és a pofám majdnem leszakadt erre a kijelentésre. Van köztünk valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan kapocs, de soha nem gondoltam, hogy ez többnek látszhat, mint ami valójában (és én hiszek a gyermeki őszinteségben, úgyhogy erre ez után oda fogok figyelni).

    Ezen az alkalmon megmutatkozott, hogy erős a kapocs a csoportunk tagjai között és nem félünk egymásra támaszkodni, segítséget, támogatást, alapanyagokat kérni a másiktól. Biztatóan meg tudjuk simogatni egymás hátát, egyenrangú felekként. Ha más nem történ volna ebben a félévben, csak ennyi, már akkor is megérte volna! A további együtt töltött 4 évünkre ez a gyakorlat nagyon komoly hatást gyakorolt és én ezért nagyon hálás vagyok!

Végre eljutottunk oda, hogy nem klikkesedve 2-3 emberrel beszéljük meg az eseményeket, problémákat, hanem sokan, együtt, egymás véleményét kikérve vitatjuk meg a tapasztalatainkat. Mint egy jó tanárikar. Ha mindannyian egy iskolában tanítanánk az egyetem utána (ami sajnos lehetetlenség), baromi jó kis iskolai közösséget tudnánk ki alakítani.

    Az utolsó alkalom után fogalmazódott meg bennem a gondolat, amit a kontaktórán is elmondtam, hogy a legtöbbet adták nekem a gyerekek és én is a legtöbbet adtam nekik, amit lehetett. Ők kielégítették az én szeretethiányomat, én pedig az övéket. S ez sokkal fontosabb, mint azokat a tárgyi emlékek, amiket hazavittek magukkal!

A következő félévben mindenképpen szeretném önkéntesen folytatni a munkát, akár a diplomáig s utána is ha van erre lehetőség és szívesen mentorálnám is a következő tanárgenerációkat. Nem szeretném elhagyni ezt a közösséget! :) Ezzel a gondolattal nem érzem azt, hogy fájdalmas a búcsú, ami most a szünetre kötelezően elő lett írva az élettől. De azért mégsem olyan jó érzés. Kicsit már átmegyek lassan egy freudi pszichoterápiás szabad asszociácós lélekkiöntésbe. Úgyhogy ezt itt most le is zárom. A záró esszémben majd kiöntöm a lelkem.

De a végére most sem tudtam leküzdeni a bennem lakó irodalmárt, ezért még egy Juhász Gyula idézetet csak idebiggyesztek a végére:

"Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben."

Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 30.

    Nem is tudom már, hányadik alkalommal jártunk a gyerekeknél, de végül is nem is tartom fontosnak.

Megkezdtük a Mikulásos készülődést. Egész délelőtt a vágógépes Mikulás faliképeket gyártottam. Egyedül.

Irdatlanul kevesen voltunk ma, pedig bőven elkelt volna a segítség. Magányosan indult a reggel, meglepő módon senki nem jött oda hozzám, úgyhogy magamnak kellett utamra indulnom.

    Mikor megérkeztünk a kórházba, láttam, amint B. a földszinten, az édesanyja mellett ülve sírdogál. Nevetve integettem neki, de akkor nem vette fel a közeledésemet. Így a foglalkoztató teremben azzal indítottam, hogy odamentem hozzá és megkérdeztem mi a probléma forrása, miért sírt. Először nem akart beszélni, azonnal könnybe lábadtak a szemei. Megsimogattam és áthívtam a foglalkoztató asztalomhoz, hogy csináljunk egy Mikulásos képet s közben mesélje el, hogy mi a baj. Ez így is történt, elkezdünk dolgozni s közben finoman faggattam. 

    Végül elmondta, hogy azért sírt mert a megszokott társalgóteremből át kellett költöznie egy másikba, ahol nem ismer senkit és nagyon nehéz lesz megszoknia az új helyet és az új embereket. Vigasztalgattam, közben szépen dolgoztunk, igyekeztem elterelni a figyelmét és valahogy felvidítani. De ekkor hideg zuhanyként ért a következő megjegyzéssorozat. „Meg vannak itt szerelmi problémák is...” És rögtön tudtam, hogy témánál vagyunk, az én életem is pont ebben a cipőben jár. Bőszen hallgatni kezdtem, és egyik sokk követte a másikat...

 „Tudod Andi, az a fiú nagyon féltékeny volt, nem értette meg, hogy nem bírtam ezt elviselni. Kidobtam. Szerelmeslevelekkel bombázott, de én olyan ideges lettem már akkor, amikor megláttam őket, hogy olvasás nélkül széttéptem a papírokat. Vannak olyan kapcsolati problémák, amiket nem lehet megoldani, az ő féltékenysége nem fog soha elmúlni, mert ilyen típusú ember. Nekem meg ez nem kell.”

Hevesen bólogattam, hogy ebben igaza van, nem gondoltam volna, hogy 14 éves kora körül ilyen komoly elgondolásai vannak a párkapcsolatról. Meséltem neki a sajátomról, és annak a végéről. Erre Ő:

„Na látod, nálatok is megvoltak ezek a problémák, nem tudtátok kezelni, véget kell neki vetni, fiatal vagy, szép vagy, új életet kell kezdeni. Én is ezen vagyok most, de azért mégis nagyon fáj.”

Dr. L. Andrea párkapcsolati tanácsadó rendelési ideje lejárt, amikor jött B.-ért az édesanyja. A terápia alatt egy Mikulásos kép is elkészült, amit átadott az anyukájának. Eltartott egy ideig, míg felocsúdtam az elmondottak hatása alól (s vannak olyan részleteket, amiket ezen a nyilvános blogon nem kellene megosztani, amikről elgondolkodtam, hogy valós események lehettek-e, vagy csak az ő kis elméjében kiépült fikciók). De a foglalkozás legvégén odajött hozzám a leányzó és megköszönte, hogy eltereltem a figyelmét és jó kedvre derítettem. :) A nap első sikerélménye, azt követően, hogy fel bírtam reggel kelni.

    Ahogy B. elment átblattyogtam a múltkori foglalkozás ékkövéhez, T.-hez, akitől kaptam az Asszony becenevet. Most is nagyon kedvesen beszélgettünk:

- Cső Haver!

- Csá Asszony!

- Mi a pálya?

- Hát semmi, he!

- Zavarok?

- Nem zavarsz!

- Király a csatod!

- Kösz!

- Na megyek mert leültek az asztalomhoz.

- Jól van menjél, menjél egészen Afrikáig.

- Mi van?? Mért pont Afrikáig?

- Mert rád férne! Na eriggy má', itt vagy még?

Majd mikor elhagyta a termet egy órával később, még odakiabált nekem, hogy reméli, hogy időben elindulok Afrikába. Hihetetlen, hogy vannak még olyan nyílt bunkó emberek ezen a világon, mint én. :D

    T. kedves szavai után átmentem az asztalomhoz leültem és megjelent egy gyerkőc az asztalnál, komótosan dolgoztunk, s mire felemeltem a fejem még egy és még egy gyerek állt felettem, hogy ők is velem szeretnének dolgozni. Az első reakcióm az volt, hogy „Haver, na neeeeeeeeee!”. De időben felpofoztam magam, kerítettem még 3 széket és innentől kezdve 3-4-5 gyerekkel dolgoztam egyszerre. Azt hittem kitépem a hajam. Ennek egy fej kell, a másiknak egy has, amannak nincs meg a lába, de elfogyott a ragasztó és egymás keze alól veszik ki, és ez így nem jó, és nem találtam a cellux végét, és szétb*szott már az ideg. Feloldozásként megjelent a két kis szerelmem Zs. és M. és eszeveszett beteg sztorizás indult meg, ahogy az minden alkalommal lenni szokott. Végre eljutottunk oda, hogy nem ők szívattak engem, hanem én őket. Dicsérgettek, hogy milyen ügyes vagyok és kedves, meg milyen jó, hogy itt vagyok és segítek nekik. Na meg persze a szüzesség elvesztése és a fiatal tanárnénik mustrálása is terítékre került. Ha már itt jártunk faggattam őket kicsit a helyes tanárbácsiról. :D

    Azt hiszem, kicsit már kiismertek a srácok, mert mikor elejtettem a celluxot M. csak annyit mondott: „Andi, nem is te lennél, ha nem szerencsétlenkedsz.” Zs. próbált megvédeni, hogy „Hagyjad már Andit, mindenkivel megesik, hogy leejt valamit”, de aztán végül ő is konstatálta, hogy valóban minden alkalommal bénázom valamit, de ennek ellenére szeretnek. :D Sajnos mielőtt befejezhettük volna a képeket, el kellett menniük tornázni, de megkértek szépen, hogy fejezzem be nekik. Úgyhogy az utolsó néhány percben, már azzal foglalatoskodtam, hogy a megkezdett képeket befejezzem a fiúknak, szívecskét is rajzoltam nekik a kép hátuljára, had lássák, hogy szeretem őket. :)

Ezzel a két sráccal megszületett életem első olyan gyakorlaton készült képe, amin a kamerába nézek. Hihetetlen, milyen sec-perc alatt körbekaptak és megölelgettek. Vajon mióta várták ezt a lehetőséget!? :D

    Annyi érdekes dolog történt ma, hogy nem is tudom most sem felsorolni őket. Nagyon-nagyon szeretek ott lenni. :) Sajnálom, hogy már csak egy alkalom van hátra a közös munkából. Hiszem, hogy mindenki, akivel az életemben találkozom, azt mutatja meg, hogy én kivagyok. És azok az arcok, akikkel ezen a helyen találkoztam, valóban egy nagy tükröt állítottak elém s nagyon sokat tanultam magamról, nekik köszönhetően. Ahogy a múltkor írtam, gyógyítanak engem,
 most azt mondhatom, bemutatnak önmagamnak. 
Esetleg szeretnek is engem!?

„Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...”

Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 16.

„Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj."

József Attila szavai kísértek utamon a hétfő délutáni foglalkozásra. Gyűlöltem a világot, elpusztítottam volna ez egészet egy gyufa szikrájával. Mikor úgy érzem, romokban hever a kicsi életem, nehezen tudom eldönteni, hogy belesüppedjek-e a saját vélt nyomorba vagy temetkezzem a munkába. Most (mint általában) az utóbbit választottam s nem bántam meg. Nagyobb örömmel megyek a kórházba, mint haza. Nem tudom, hogy ez a GYEK érdeme vagy a magánéletem szégyene. :) *magánéleti picsogás vége *

Ott voltam tehát megint gőzerővel a gyerekek között. Fura volt, hogy 4 hallgatóval többen lettünk. Örültem, hogy ott voltak, de nagyon zsúfoltnak is éreztem a termet. A gyerekek is többen voltak, és szülőkkel is találkoztunk. Egy gombostűt nem lehetett volna leejteni az asztalunk körül.

Végül nem azzal foglalkoztam, amit eredetileg elterveztem, de a terv nem ment a kukába, az ünnepi készülődés során szerintem nagy haszna lesz. Ezen a napon egyrészt papírtányérból készítettünk állatfejeket, másrészt bagoly-sablonból építettünk ki faliképeket. Szerintem nagyon jól ment most is minden, ezek a gyerekek sokkal ügyesebbek, mint az ember gondolná. Kis pepecs munkákat is precízen megcsinálnak s csak a legvégső esetben kérnek segítséget.

Több nagyon meghatározó pillanat is volt ebben a napban. Felsorolásba szedem,, azokon belül is alpontokban írok, mint a „jó” irodalomtankönyv-írók a műnekemet és műfajokat csak, hogy rohadtul bonyolult legyen az egyébként egyszerű tananyag (random beillesztett szakmai felháborodásomat olvashattuk).

1. Marcsi és Imi jelenléte engem nagyon feldobott.

1.1. Nagyon jó volt látni, ahogy Imit azonnal körbekapták a srácok. Úgy vettem észre, hogy szükségük van egy „férfi” jelenlétére is. Hiába vagyunk ott 10-en lányok, és tudnak velünk is beszélgetni, mégis másabb, ha két pasi beszélgethet egymással, mindenféle pasis dologról.

1.2. Marcsi jelenlétének köszönhetem a tegnap kapott ajándékomat, és a legszórakoztatóbb pillanataimat, az új becenevemről nem is beszélve. Marcsi egy T. nevű kislánnyal (a legnagyobb szájú csajos, akit valaha láttam) foglalkozott. Mindenfélét csináltak, festettek, bagolyképet készítettek, és szörnyalakú sarokkönyvjelzőt hajtogattak. Ez lett az én kis ajándékom, aminek átadása igazán megható volt.

T: „ASSSSZZZOOONNNNYY” (igen, ez lett az új becenevem) „Itt az ajándékod, he! Nesze!” - és öröm és boldogság, hogy ajándékot kaptam ettől a leányzótól, mert egészen az előző foglalkozásig nem tudtam megtörni az irányomba táplált ellenszenvét. De a legutolsó alkalommal már rájöttem, hogy mivel is ragadhatom meg. Felismertem benne az én (otthon használt) bunkó, olykor alpári stílusomat és kedves szavak nélkül, annyit mondtam neki a múlthéten, hogy „ne dumálj, tömjed a pofádba a süteményt”. És elnyertem a bizalmát. És baromira csípem azt a kis csajt.

A kedvenc megnyilvánulásom tőle, amikor a mellette, szépen, akkurátusan odafigyelve festő fiúra rákiáltott, hogy „FESSSSÉÉÉÉL MÁR GYORSABBBBBAAN HEEEEE!” - ha csúnya dolog, ha nem én majd' 

bepisiltem ezen a megnyilvánulásán.

2. T. nevű kisfiú, akivel a szünet előtti foglalkozáson a tetoválásokról beszéltem, azzal nyitott a találkozásunkkor, hogy „na, megtetszett csináltatni a tetkót?”. Eszembe nem jutott volna, hogy emlékezni fog arra a jelentéktelen dologra, hogy a szünetben tetováltatok. Ez egy meglepő eleme volt a napnak.

3. Zs. nevű udvarlóm, aki eddig mindig szekálni próbált, s aki előadta nekem M. nevű barátjával a Szexi Tanárnéni c. klasszikus nótát, az a fiatalember, most mosolyogva, tisztelettudóan leült mellém, megkért, hogy csináljunk egy tigrist, szívesen fogadta, mikor felajánlottam neki a segítségemet, és örült neki, amikor dicsérgettem.

4. E. hangos „Valaki adjon már egy olyan bizbaszt” felkiáltása még mindig a fülemben cseng. Egyszerűen nem tudok mást hozzá fűzni, csak azt, hogy imádom! :)

És sorolhatnám még bőven azt a rengeteg hülyeséget, ami betelepedett az agyamba, de soha nem lenne vége a felsorolásnak. Sokat köszönhettem ezen a napon a gyerekeknek, boldoggá tettek 2 röpke órára, amire nagyon szükségem volt. Minden kínzó gondolat elszállt a fejemből és csak rájuk koncentráltam. Meggyőződésem, hogy gyógyító erejük van, még ha ők ezt nem is érzékelik. Ha szabad ilyet mondani, olyanok mint egy puha házi kedvenc, mint a cicám. Minden perc, amiben jelen vannak az életemben, akármilyen nehéz és megterhelő is, boldog.

Itthon már nem igazán van kivel megbeszélnem az élményeimet, csak nézegetem a kikerült fotókat és mosolygok, így próbálom egyedül feldolgozni az élményeimet. Marcsival beszélgettünk másnap a tapasztalatairól, és Imit is faggattam, kíváncsi voltam, mit éreztek a foglalkozás alatt. És nagyon örültem neki, hogy jól érezték magukat és pozitívan élték meg ezt az időt.

Zárásként még azt el kell mondanom, hogy hazafelé a Népkertnél odajött hozzánk egy idegen férfi, ételosztásra gyűjtött adományokat. A nálam lévő 500 Ft-ot oda adtam neki, majd ő fogta magát és elszaladt valami ajándékért, gondoltam én valami 3 centis kis bizbasz, amit az ilyen emberek adni szoktak. De nem... Visszajött egy 1000 oldalas könyvvel a Krsna-tudatról. Kértem tőle egy bejegyzést a könyv első oldalára, ezt írta: „Andinak szeretettel, hogy élete valóra váltsa azt, amit e könyv tartalmaz, a szeretetet.” Majd hozzátette, hogy soha ne felejtsem el, hogy milyen szerencsés vagyok az életben, és sokra fogom vinni, csak soha ne adjam fel.

A gyerekek és ez a fickó olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit el sem tudok mondani.

S haza utamon egy újabb József Attila költemény ötlött az eszembe, ami egyébként Freud 80. születésnapjára íródott. Annyiban talán passzol az esetemhez, hogy ez a délután felért nekem egy pszichoterápiával. :)

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér."

Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. november 02. - Avas

     Mennyből a pokolba? Ez talán túl drasztikus... Rózsadombról a gettóba? Talán ez is... Egyik világból a másikba!

Délelőtt csillogás-villogás, modernitás, tisztaság, ragyogás, zsongás.... Délután sötétség, komorság, megfáradtság, barátságtalanság. Ezekkel a szavakkal tudom illetni az érzéseimet. Ezekkel a szavakkal melyek teljes oppozíciói egymásnak. És nincs köztük átmenet.

     Dolgoztam már az Avason, ismerem a közeget, de lehet, túl sok volt a jóból ez a 2 hónap a GYEK-ben. Azzal a 2 órával, amit itt töltöttem vissza kellett zuhannom a valóságba, hogy ez van, amit itt látok, nem az, amibe délelőtt belépek. Csak ültem és néztem a szürke falat, amin nem voltak díszek, csak egy szürke fal. Azonnal azon kezdett kattogni az agyam, hogyan lehetne szebbé, barátságosabbá, hívogatóbbá varázsolni azt a helyet. De végül lemondtam róla. Egy időre... Arra az időre, amíg meg nem érkezett a két kisebb gyerkőc. Hiába indítottak azzal, hogy „bazi nagyok ezek” , „te köcsög” stb., akármilyen csúnyán is beszéltek annyira ott van bennük a gyerek, de annyira mélyen, hogy az hihetetlen. Az, ahogy a kifestőknek örültek... Én olyat még nem láttam. Igen, a GYEK-ben is örülnek a gyerekek, persze. De ez más fajta öröm, felszabadult gyermeki öröm. Ami a kórházban is megvan, csak egy-egy mosolyban, egy-egy ölelésben. De ezeknél a gyerekeknél visongásban, ugrálásban, kimutatják, hogy mennyire vágytak valamire és mennyire boldogok, hogy megkapták. Azt hiszem, ez volt a legmeghatározóbb impulzus a délután során.

     A második a sorban, hogy megtanultam Dobble-zni. És, hogy az óvodás kisfiú legyalázott benne. Megsemmisített pillanatok alatt és még hagynom sem kellett magam. :D Először csak nézte, ahogy játszunk, aztán kedvet kapott ő is a játékhoz, és körről-körre egyre ügyesebb lett. Majd bekapcsolódott a kislány is és a teljes csapat eszeveszetten dobálta a lapokat. Felszabadultan, elfelejtve a problémákat legalább arra a kis időre. Boldogsággal zártam azt a hétfői napot.

     Nagyon családias volt a hangulat, mintha a kistesóinkra vigyáztunk volna, ami nagyon jó. Azonban ennek a projektnek nem ez a célja. Valamilyen úton-módon gyerekeket, szülőket kell toborozni. Mert szuper, hogy 2 gyerek napját feldobjuk egy héten egyszer, de többét is jobbá tehetnénk. Ennek érdekében valamilyen eszközöket mozgósítani kell. S amennyire tudok, szeretnék ebben segíteni az ott dolgozóknak.

Közösségi pedagógiai gyakorlat 

2015. november 02. - GYEK

    Ez volt a negyedik foglalkozásunk a gyermekkórházban, nagyon izgatottan vártam (ezt is). Legfőképpen az egész vasárnap délelőtti projektem kimenetelére voltam kíváncsi. Vajon milyen fogadtatása és mekkora sikere lesz a menő sütiszörnyeimnek!? És azt kell mondjam, hogy mivel mindenki festett magának egy vagy több szörnyecskét és jóízűen el is fogyasztották azokat, úgy érzem elértem a célomat. Nagyon sokat dobott a helyzeten, hogy az ápolóknak is nagyon tetszettek a sütikék, megtanítottam őket elméletben szilikonformában piskótát sütni, szóval hosszú távú haszna is volt a dolognak. Már ezek hatására is nagyon jól éreztem volna magam, de azért nem csak ennyiből állt ez a délelőtt.

    Többek között oda meg vissza volt attól a sütőtől, habár kezelni nem tudtam, de mindent megadnék azért, hogy itthon is legyen egy olyan király légkeveréses, digitális sütőm. :D

    
 Majd a tesitanárbácsi is mély benyomást tett rám. Kérésére baromi nagy lelkesedéssel festettem neki egy saját szörnyet (annak ellenére, hogy nem is láttam az állítólagos gyönyörű kék szemét :D). Csupán csak a közvetlenségére és baráti közeledésére gondolok ebben a helyzetben. Még mindig furcsa, hogy mindenki úgy viszonyul hozzánk, mintha ezer éve együtt dolgoznánk. És egyenrangúként kezelnek minket, nem úgy, mint „odatévedt egyetemistákat”.

     A „denevér az iskolatáska” és a „bagoly is denevér, csak jelmezbe bújt” szösszenetek a padlóra küldtek. Egyrészt mert (pozitív értelemben) nagyon fájdalmas faviccek (amiket imádok), és mert megint olyan dolgokat hallottam „beteg” gyerekektől, amiket nem gondolna az ember, hogy az ő helyzetükben eszükbe juthat. Megint bebizonyosodott, hogy ők nem fásulnak bele a helyzetükbe s hogy iszonyat jól tudják érezni magukat, attól függetlenül, hogy nem teljesen egészségesek. Ezért is imádom őket annyira.

     A nap drámája és fénypontja is E. volt. A dráma része, mikor elmesélte, hogy délután kiveszik a fémet a lábából s, hogy mennyire fél. Nem tudtam, mit mondhatnék neki azon kívül, hogy „Nem fog fájni!”. De lerendezte annyival, hogy ne kamuzzak, mind ketten tudjuk, hogy igenis fájni fog. Azért remélem, hogy nem viselték meg nagyon a történtek, mert kár lenne ha a „főnök asszony” egyszer is letört lenne vagy szomorkodna.

Aztán a fénypont:

- Andi, ezt az ételfestéket meg lehet kóstolni?

- Persze, nyugodtan nyalj bele!

És abban a pillanatban jól beletunkolta az ecsetet az ételfestékbe és körbenyalta az egészet. Én pedig nem tudtam mit szólni, mert abban a pillanatban csillogó szemmel mondta, hogy „Ez nagyon finom!” és örült. (Remélem utána nem lett hasmenése :D)

      Ezek mellett nagyon tetszett még, hogy tetovált gyerekek vettek körül. Másnap, én igazából mentem tetováltatni, és annyira jó hatással volt rám ez a sok tetkós gyerek és a saját, Tündi által készített tetkóm, hogy abszolút stresszmentesen vonultam be kedden a tetoválószalonba. Vicces történet, hogy még a karomon villogott Tündi nagy piros „tetoválása”, amiből a tetováló csak annyit látott, hogy valami óriási bőrpír van a karomon egy cicás minta mögött, s már dobta is el a tetováló gépet, hogy ha allergiás vagyok a tintára akkor azonnal hagyjuk abba. De ennek hatására mesélhettem neki a munkánkról, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Így érdekes módon ezen a héten a tetoválómmal beszéltem meg a kialakult helyzeteket. 

Hogy stílusos legyen talán csak ennyit tudnék hozzáfűzni zárásként: 
"A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek."  - Nekem ezen a héten is ez adta a legtöbbet

Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. október 19. - GYEK

    A harmadik alkalmunkon halloweeni dísztárgyakat készítettünk, én az előre kiöntött gipsz képkeretek dekupázsolásával, festésével foglalatoskodtam.

    És akkor itt meg is ragadom az alkalmat, hogy az előkészületekről beszéljek. A szívem, lelkem legmélyebb elszántságával voltam jelen az előkészületek minden pillanatába. Nem panaszkodom, mikor azt mondom, hogy nagyon kevesen vettünk ebben részt. Kevesen áldoztuk erre az időnket „tanulás”, otthon ücsörgés, filmezés, ivás helyett. Persze könnyebb, ha mások elvégzik a munkát, egyszerű a végén leülni egy asztalhoz és mosolyogni, csak amikor majd a saját szakórájára készül az ember, nem lesz aki megcsinálja helyette azt a 45 percet elméletben. Azt a sokszor 45 percet, amin helyt kell állni. Azokat a csoportmunka feladatokat, amiket személyre szólóan ki kell dolgozni. Senkinek nem lesz kinyalva a hátsó fele. S szerintem, ha valaki nem kezd el az egyetemen abba beleszokni, hogy magadnak kell megteremtened azt, amiből dolgozni fogsz, akkor az csúfos kudarcokat fog megélni a tanórákon. * kiborulás vége *

     Mindent összevetve, most is nagyon jól éreztem magam. Árad az irányunkba táplált szeretet ezekből a gyerekekből, akkor is, amikor rosszalkodnak, amikor nem csinálnak semmit. Mindig! Foglalkozásról foglalkozásra egyre nyitottabbak, egyre szívesebben dolgoznak, s egyre több gyerkőcnek van „saját nénije”, akivel mindenáron dolgozni szeretne. Nekem ilyen E. Az asztal alatt kúszva-mászva tudott csak hozzám eljutni, mert annyira körbe voltam zárva, de jött és ölelt és mondta, hogy ő velem akarja csinálni és hiányoztam neki.

    Sokan beszámoltak az őszi szünetre készített terveikről. Kedvenceim:

T. (fiú): „Megyek a nővéremékkel bulizni, tetszik tudni, csak csajok meg én.” - és ehhez kajánul vigyorog

M. (fiú): „Átmegyek majd Zs.-hoz (fiú), had örüljön nekem a h*ülye feje”

Esett beszámoló a testvérekről, megnyert úszó versenyekről, csajozási szokásokról, tetoválásokról. Nagyon laza hangvételű beszélgetések folytak 5-6 gyerkőccel. Nem szeretem a tipikus „Mi a kedvenc tantárgyad? Hogy megy az iskola?” sablon kérdéseket feltenni. Ezért elmeséltem nekik, hogy én a szünetben tetováltatni megyek, és ebből a rendkívülinek számító témából rengeteg dolgot tudtam meg, főleg T-ről és M-ről. Meséltek a családjukról, a hobbijaikról, kedvenc karaktereikről, félelmeikről. Egy nagyon tág témakört tudtam megnyitni egyetlen megjegyzéssel úgy, hogy nem tettem fel unalmas sablon kérdéseket. Azokra én sem szívesen válaszolok és tudom, hogy ők is unják már. Ámbátor nem tartott sokáig ez az idilli állapot, eljött az első „fenyítésem” ideje.

     Egy kerekes székes leányzóval festettem egy keretet, amikor M. tologatni kezdte T-t a tolószékében s ezzel a kislányt lökdösték. Nem szerettem volna, hogy elrontsa az alkotást (eleve remeg a keze), így rászóltam a fiúkra. T. már erre szólt M.-nak, hogy „a néni azt kérte, hagyd abba”, de M-t ez nem hatotta meg. Még néhány kedves szó után kissé komorabban felajánlottam, hogy ha nem sétál odébb az üres területre bohóckodni, akkor sajnos nekem kell megborítanom, hogy elcsússzon odáig. Majd egy csúnya nézés után megéltem az „igenis néni”-t. Megköszöntem szépen és ők arrébb mentek. De nem tudtam annyiban hagyni ezt a dolgot, később még megjegyeztem M.-nek, hogy „úgy nevetsz, mint egy kis disznó”, amin még jobban nevetett s ezen az egész festő csoport kacagni kezdett. Úgyhogy sikeresnek élem meg ezt a megmozdulást is.

     Egy kis kudarc a napban akkor jött, amikor T. és M. elmesélték, hogy éjszaka megijesztik P.-t (fiú), aki nagyon fél a sötétben. M-nél már nem is próbálkoztam, hogy meggyőzzem, így T-hez fordultam. Azonban akármennyire szépen kértem, felvázoltam neki a helyzetet, hogy mi történhet, ha P. nagyon megijed, mennyire rossz lesz neki stb. nem érdekelte. Nagyon várom a következő foglalkozást, hogy megtudjam, mi történt a fiúk között.

Összefoglalva király volt ez a foglalkozás is! Rettentően várom a következőket. Sajnálom, hogy nem mehetünk minden nap (és tudom, hogy ők is).

     Hazaérve az Edinburgh-ben tanuló unokatestvéremmel beszélgettem arról, hogy miket is csinálok én az életben. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy bemutassam neki a munkát, amit a gyerekekkel végzünk (szóban s képeket is küldtem neki). Elmondhatatlanul jó érzés volt számomra, mikor azt mondta, hogy iszonyatosan büszke rám és, hogy csodálatos dolgot teszek. Az az ember, aki saját erejéből megtanult anyanyelvi szinten angolul, s filmrendezői álmait valósítja meg éppen Edinburgh-ben, akire én felnézek e miatt, azt mondja nekem, hogy én, itt Miskolcon egy csodát hajtok végre minden társammal, az felfoghatatlan és ezt az érzést nem lehet leírni. :)

Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. október 07. - GYEK 

     A második alkalmat ugyanolyan lelkesedéssel vártam, mint az elsőt. Korántsem volt olyan összeszedett ez a foglalkozás, mint az előző, de ennek ellenére kimondottan jól zajlottak a dolgok, s remekül rögtönöztünk. Kezdetben a saját füzetek elkészítésében segédkeztem, itt is ért az első sokk, egy Zs. nevű fiatalembertől:

- Szia! Hogy hívnak?

- Szia! Zs. vagyok, meg tetszik nekem ezt csinálni?

- Persze, hogy megcsinálom, a páromat is Zs-nak hívják, és helyette is mindig, mindent meg kell csinálni úgyhogy simán.

- Akkor van barátod?

- Van!

- Hm... Na nem baj, legalább sosem felejted el a nevem!

[mi a p***a? Mekkora nőcsábász. :D]

A tavalyi félévben töltött mentori gyakorlatomon, többen megkérték a kezem, vallottak szerelmet az első látás után, de ezen a helyen nem számítottam ilyesfajta impulzusokra. Szerencsére már nem jövök zavarba, tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Ezen a helyszínen valahol örömmel töltött el, hogy ezek a gyerekek nincsenek elkeseredve, sőt udvarolnak is. :) És úgy gondolom, ha már csak ennyit csinált volna aznap, hogy fél percig udvarolt nekem, akkor is megérte volna odamennem.

     Összességében majd minden gyerekkel kapcsolatba léptem, többekkel a füzetkészítés során, 2 tolószékes kislánnyal pedig kifestőztünk. Az a 2 kifestő sokkal nehezebben lett kész, mint az a 20 füzet a foglalkozás első részében. A legnehezebb és legfelháborítóbb F.-val volt. Az, hogy egy mozgásában korlátozott s szellemileg is sérült gyerek elé, letesz valaki egy kifestőt, hogy színezzen, de ceruzát nem adnak neki.... Az elborítja szarral az agyamat. S, hogy kb 20 percig senki a közelébe sem ment, az még jobban... Így az utolsó kb 1 órát azzal töltöttem, hogy F-val próbáltam egy bagoly képet kiszínezni, igyekeztem irányítani a kezét, megérteni, amit mond. Egy idő után barkóbába csapott át az egész kommunikáció, de amikor mosolygott egy-egy szavamra, úgy éreztem, hogy sikerem van. Ez töltött el a legtöbb energiával ezen a napon! Mégis itt vesztettem a legtöbbet is, fizikálisan megvisel, hogy nem tudok mellé leülni a tolószéke miatt, így folyamatosan görnyednem kell felette, de megéri. Vele éreztem magam a legjobban. :)

Próbáltam kis időt szakítani a múlt alkalom csúcspontjára, E-re. Oda mentem hozzá maximum 2 percre, amíg Tündivel foglalatoskodtak, beszéltem neki, hülyéskedtem vele s ő csak vigyorgott az arcomba egy szót sem szólva. Talán mély nyomott hagytam benne az előző foglalkozáskor.

      Nem örültem neki, hogy nem készültünk fel rendesen és, hogy hiába téptem a szám egy héten keresztül, hogy tervezzünk valamit. Nem volt megfelelő az együtt működés, csalódtam most egy kicsit. De leginkább a F-el történteken akadtam ki.

     Egyre erősödik bennem, a „Vajon mely típusú gyerekek jelentik az én utamat az életben?” kérdés. S egyre inkább hajlok ezek felé a gyerekek felé.

 

Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. szeptember 23. - GYEK

    Az első gyakorlati alkalom nagyon izgalmas volt, alig vártam, hogy a gyerekek között legyek, nagyon hiányoztak már az ilyen típusú gyermekek az életemből, szeretem nézni, ahogy a másoknak semmitmondó apróságoknak is istentelenül örülnek. Ezen a foglalkozáson elsősorban – ami a technikai tevékenységet illeti – dekupázsoltam szalvétát és köveket, valamint készítettem néhány kitűzőt (megkezdtem az edzést a Kutatók éjszakájára). E mellet, a foglalkozásokon keresztül, megnevettettem a gyerekeket, és tanítottam nekik is egy s mást a technikával kapcsolatban, amit elvihetnek magukkal agyban, s a kis kezükben a kész művek formájában.

Nagyon jól éreztem magam köztük, sokszor elgondolkodom rajta, hogy biztosan középiskolásokat akarok-e tanítani, s nem inkább beteg gyerekek foglalkoztatásával, segítésével szeretnék-e tevékenykedni. Sokan féltek tőle, hogy talán megviseli majd őket az, amit látnak, rólam ez nem volt elmondható, ezek a törpék a legcsodálatosabbak nekem a világon. :)

    Nagyon tetszett az ápolók hozzánk állása, nyitottak, kedvesek és pillanatok alatt bele lehetett őket vinni a marhaságokba is, amellett persze, hogy nagyon komoly munkát végeznek. Imádtam a foglalkoztató szobát, nagyon szuper, hogy arra is figyelmet fordítottak a felújítás alatt, hogy legyen a kreatív tevékenységeknek megfelelő helyiség. Nem tudok olyan dolgot említeni, ami nem tetszett!

Az ápolók, a foglalkoztató terem, az, hogy nem tudok negatívat mondani, mind-mind egyaránt megleptek. De legfőképpen a gyerekek többségének azonnali nyitottsága.

    Mivel mozogtam már ilyen területen (egészségügyi iskolát végeztem, és én magam is éltem fogyatékos gyerekekkel), úgy gondolom erős kézzel tudtam tartani a gyeplőt, nem engedtem, hogy meglepetés érjen, és szerencsére nem is ért. Semmi nem jött velem szembe, ami kellemetlenül érintett volna. Tisztában voltam vele, milyen helyre megyek s mire számíthatok, mindenre felkészültem lélekben, amire lehetett, rendkívüli események pedig nem történtek.

     Magamban újra felfedezhettem azt, ami már rég nem tört felszínre, és próbálom is elrejteni, hogy nincs kőszívem és, hogy meg tudnak érinteni mások problémái (még ha ők már nem is élik meg problémaként, mert számunkra mindennapos dologról van szó). A többiek esetén azt vettem észre, hogy akiről én úgy képzeltem, hogy merev és feszélyezett az az is volt, néhányukkal már dolgoztam együtt az avasi Mentor Programban és ismertem, hogy milyen a viszonyulásuk, a reakciók, szóval nem ért meglepetés ezen a téren sem.

    A problémákról pedig... Nem is tudom mi számít problémának. Nagyon fájt a hátam, ez nagy probléma volt. De nem vettem róla tudomást, nem panaszkodhatok én egy kis hátfájás miatt, amikor több területen sérült gyerekek vesznek körül. Inkább akadálynak nevezném az egyik leányzó kezdeti passzivitását, senkivel semmit nem akart csinálni, én pedig ezt nem igazán hagyom, így fél órát barkóbáztunk:

- Nem szeretnél semmit csinálni?

- Nem!

- Szalvéta képet?

- Nem!

- Követ?

- Nem!

- Levelet festeni?

- Nem!

- Mást is tudsz mondani azon kívül, hogy nem?

- Igen!

- És mondasz?

- Nem!

- Hülyét csinálsz belőlem?

- Nem!

- Akkor egy szalvéta képet emlékbe arról, amikor bolondot csináltál belőlem?

- Igen!

És végre sikerült elkezdenünk dolgozni. 3 szalvéta képet csináltunk, 2 követ iszonyatos intenzitással és nevetéssel. :) Az, amit a helyzetből levontam, hogy nem tudok pátyolgatva odafordulni a gyerekekhez, és úgy gondolom, erre nincs is szükség (annak ellenére, hogy sokan az állapotukból eredően úgy fordulnak hozzájuk, hogy egyere-begyere). Mert azzal, hogy „hülyét csinált belőlem egy gyerek” az én irányításommal elértem azt, hogy partnerek lettünk, és eredményesek.

    2-3 komolyabb személyes kapcsolatot alakítottam ki. Elsősorban ezzel a kislánnyal, akivel játszmáztunk, nehéz volt vele a kommunikáció mert nagyon halkan beszélt, és mivel alacsony volt a tolószéke, nekem pedig fájt a derekam, nem igazán tudtam közel hajolni hozzá. Így eltartott egy ideig mire megértettem, hogy mi is a válasza a kérdéseimre, illetve, hogy mit szeretne tőlem kérni. Másodszor egy másik tüneményes kislánnyal, aki folyamatosan érdeklődött, nagyon gyorsan megtanulta a technikákat és a tolószékes kis hölgyről is ő mesélt nekem. A harmadik már egy idősebb lány volt (érdekes, hogy csak lányok léptek velem kapcsolatba, pedig eddigi tapasztalataim során a fiúk jobban keresik a társaságomat a munka során), ő azonnal nyitott felém és elmesélte a nagy bánatát és a félelmét a kiskutyájáról, akit műtenek. Valamennyire sikerült megnyugtatnom, hogy a kutyuska túl fogja élni a beavatkozást. Összességében, akik nyitottak felém, azonnal bizalmi kapcsolatba léptek velem méghozzá feltétel nélkül.

    Véleményem szerint remekül együttműködtünk mind a feladatok megosztásában, mind a segítőtevékenységben. Meglepően jól alakult ki ez a csoport. S a fogadó személyzettel is nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki.

    Egy csoporttársammal beszéltem meg bizonyos eseményeket, azonnal a kórház elhagyása után. Ezen kívül meséltem a családomnak és a barátaimnak a tapasztalataimról, de ezeket nem nevezném megbeszélésnek. Magamban próbálom inkább megemészteni az eseményeket, és önmagammal beszélem meg, hogy mi volt jó, rossz, esetleg mit hibáztam el.

Valahogy így értékelem én a helyzetet:
"Az ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa. Segíteni mindig lehet, mindig lehet csak egy kicsivel többet adni."