Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. október 19. - GYEK

    A harmadik alkalmunkon halloweeni dísztárgyakat készítettünk, én az előre kiöntött gipsz képkeretek dekupázsolásával, festésével foglalatoskodtam.

    És akkor itt meg is ragadom az alkalmat, hogy az előkészületekről beszéljek. A szívem, lelkem legmélyebb elszántságával voltam jelen az előkészületek minden pillanatába. Nem panaszkodom, mikor azt mondom, hogy nagyon kevesen vettünk ebben részt. Kevesen áldoztuk erre az időnket „tanulás”, otthon ücsörgés, filmezés, ivás helyett. Persze könnyebb, ha mások elvégzik a munkát, egyszerű a végén leülni egy asztalhoz és mosolyogni, csak amikor majd a saját szakórájára készül az ember, nem lesz aki megcsinálja helyette azt a 45 percet elméletben. Azt a sokszor 45 percet, amin helyt kell állni. Azokat a csoportmunka feladatokat, amiket személyre szólóan ki kell dolgozni. Senkinek nem lesz kinyalva a hátsó fele. S szerintem, ha valaki nem kezd el az egyetemen abba beleszokni, hogy magadnak kell megteremtened azt, amiből dolgozni fogsz, akkor az csúfos kudarcokat fog megélni a tanórákon. * kiborulás vége *

     Mindent összevetve, most is nagyon jól éreztem magam. Árad az irányunkba táplált szeretet ezekből a gyerekekből, akkor is, amikor rosszalkodnak, amikor nem csinálnak semmit. Mindig! Foglalkozásról foglalkozásra egyre nyitottabbak, egyre szívesebben dolgoznak, s egyre több gyerkőcnek van „saját nénije”, akivel mindenáron dolgozni szeretne. Nekem ilyen E. Az asztal alatt kúszva-mászva tudott csak hozzám eljutni, mert annyira körbe voltam zárva, de jött és ölelt és mondta, hogy ő velem akarja csinálni és hiányoztam neki.

    Sokan beszámoltak az őszi szünetre készített terveikről. Kedvenceim:

T. (fiú): „Megyek a nővéremékkel bulizni, tetszik tudni, csak csajok meg én.” - és ehhez kajánul vigyorog

M. (fiú): „Átmegyek majd Zs.-hoz (fiú), had örüljön nekem a h*ülye feje”

Esett beszámoló a testvérekről, megnyert úszó versenyekről, csajozási szokásokról, tetoválásokról. Nagyon laza hangvételű beszélgetések folytak 5-6 gyerkőccel. Nem szeretem a tipikus „Mi a kedvenc tantárgyad? Hogy megy az iskola?” sablon kérdéseket feltenni. Ezért elmeséltem nekik, hogy én a szünetben tetováltatni megyek, és ebből a rendkívülinek számító témából rengeteg dolgot tudtam meg, főleg T-ről és M-ről. Meséltek a családjukról, a hobbijaikról, kedvenc karaktereikről, félelmeikről. Egy nagyon tág témakört tudtam megnyitni egyetlen megjegyzéssel úgy, hogy nem tettem fel unalmas sablon kérdéseket. Azokra én sem szívesen válaszolok és tudom, hogy ők is unják már. Ámbátor nem tartott sokáig ez az idilli állapot, eljött az első „fenyítésem” ideje.

     Egy kerekes székes leányzóval festettem egy keretet, amikor M. tologatni kezdte T-t a tolószékében s ezzel a kislányt lökdösték. Nem szerettem volna, hogy elrontsa az alkotást (eleve remeg a keze), így rászóltam a fiúkra. T. már erre szólt M.-nak, hogy „a néni azt kérte, hagyd abba”, de M-t ez nem hatotta meg. Még néhány kedves szó után kissé komorabban felajánlottam, hogy ha nem sétál odébb az üres területre bohóckodni, akkor sajnos nekem kell megborítanom, hogy elcsússzon odáig. Majd egy csúnya nézés után megéltem az „igenis néni”-t. Megköszöntem szépen és ők arrébb mentek. De nem tudtam annyiban hagyni ezt a dolgot, később még megjegyeztem M.-nek, hogy „úgy nevetsz, mint egy kis disznó”, amin még jobban nevetett s ezen az egész festő csoport kacagni kezdett. Úgyhogy sikeresnek élem meg ezt a megmozdulást is.

     Egy kis kudarc a napban akkor jött, amikor T. és M. elmesélték, hogy éjszaka megijesztik P.-t (fiú), aki nagyon fél a sötétben. M-nél már nem is próbálkoztam, hogy meggyőzzem, így T-hez fordultam. Azonban akármennyire szépen kértem, felvázoltam neki a helyzetet, hogy mi történhet, ha P. nagyon megijed, mennyire rossz lesz neki stb. nem érdekelte. Nagyon várom a következő foglalkozást, hogy megtudjam, mi történt a fiúk között.

Összefoglalva király volt ez a foglalkozás is! Rettentően várom a következőket. Sajnálom, hogy nem mehetünk minden nap (és tudom, hogy ők is).

     Hazaérve az Edinburgh-ben tanuló unokatestvéremmel beszélgettem arról, hogy miket is csinálok én az életben. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy bemutassam neki a munkát, amit a gyerekekkel végzünk (szóban s képeket is küldtem neki). Elmondhatatlanul jó érzés volt számomra, mikor azt mondta, hogy iszonyatosan büszke rám és, hogy csodálatos dolgot teszek. Az az ember, aki saját erejéből megtanult anyanyelvi szinten angolul, s filmrendezői álmait valósítja meg éppen Edinburgh-ben, akire én felnézek e miatt, azt mondja nekem, hogy én, itt Miskolcon egy csodát hajtok végre minden társammal, az felfoghatatlan és ezt az érzést nem lehet leírni. :)