Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 30.

    Nem is tudom már, hányadik alkalommal jártunk a gyerekeknél, de végül is nem is tartom fontosnak.

Megkezdtük a Mikulásos készülődést. Egész délelőtt a vágógépes Mikulás faliképeket gyártottam. Egyedül.

Irdatlanul kevesen voltunk ma, pedig bőven elkelt volna a segítség. Magányosan indult a reggel, meglepő módon senki nem jött oda hozzám, úgyhogy magamnak kellett utamra indulnom.

    Mikor megérkeztünk a kórházba, láttam, amint B. a földszinten, az édesanyja mellett ülve sírdogál. Nevetve integettem neki, de akkor nem vette fel a közeledésemet. Így a foglalkoztató teremben azzal indítottam, hogy odamentem hozzá és megkérdeztem mi a probléma forrása, miért sírt. Először nem akart beszélni, azonnal könnybe lábadtak a szemei. Megsimogattam és áthívtam a foglalkoztató asztalomhoz, hogy csináljunk egy Mikulásos képet s közben mesélje el, hogy mi a baj. Ez így is történt, elkezdünk dolgozni s közben finoman faggattam. 

    Végül elmondta, hogy azért sírt mert a megszokott társalgóteremből át kellett költöznie egy másikba, ahol nem ismer senkit és nagyon nehéz lesz megszoknia az új helyet és az új embereket. Vigasztalgattam, közben szépen dolgoztunk, igyekeztem elterelni a figyelmét és valahogy felvidítani. De ekkor hideg zuhanyként ért a következő megjegyzéssorozat. „Meg vannak itt szerelmi problémák is...” És rögtön tudtam, hogy témánál vagyunk, az én életem is pont ebben a cipőben jár. Bőszen hallgatni kezdtem, és egyik sokk követte a másikat...

 „Tudod Andi, az a fiú nagyon féltékeny volt, nem értette meg, hogy nem bírtam ezt elviselni. Kidobtam. Szerelmeslevelekkel bombázott, de én olyan ideges lettem már akkor, amikor megláttam őket, hogy olvasás nélkül széttéptem a papírokat. Vannak olyan kapcsolati problémák, amiket nem lehet megoldani, az ő féltékenysége nem fog soha elmúlni, mert ilyen típusú ember. Nekem meg ez nem kell.”

Hevesen bólogattam, hogy ebben igaza van, nem gondoltam volna, hogy 14 éves kora körül ilyen komoly elgondolásai vannak a párkapcsolatról. Meséltem neki a sajátomról, és annak a végéről. Erre Ő:

„Na látod, nálatok is megvoltak ezek a problémák, nem tudtátok kezelni, véget kell neki vetni, fiatal vagy, szép vagy, új életet kell kezdeni. Én is ezen vagyok most, de azért mégis nagyon fáj.”

Dr. L. Andrea párkapcsolati tanácsadó rendelési ideje lejárt, amikor jött B.-ért az édesanyja. A terápia alatt egy Mikulásos kép is elkészült, amit átadott az anyukájának. Eltartott egy ideig, míg felocsúdtam az elmondottak hatása alól (s vannak olyan részleteket, amiket ezen a nyilvános blogon nem kellene megosztani, amikről elgondolkodtam, hogy valós események lehettek-e, vagy csak az ő kis elméjében kiépült fikciók). De a foglalkozás legvégén odajött hozzám a leányzó és megköszönte, hogy eltereltem a figyelmét és jó kedvre derítettem. :) A nap első sikerélménye, azt követően, hogy fel bírtam reggel kelni.

    Ahogy B. elment átblattyogtam a múltkori foglalkozás ékkövéhez, T.-hez, akitől kaptam az Asszony becenevet. Most is nagyon kedvesen beszélgettünk:

- Cső Haver!

- Csá Asszony!

- Mi a pálya?

- Hát semmi, he!

- Zavarok?

- Nem zavarsz!

- Király a csatod!

- Kösz!

- Na megyek mert leültek az asztalomhoz.

- Jól van menjél, menjél egészen Afrikáig.

- Mi van?? Mért pont Afrikáig?

- Mert rád férne! Na eriggy má', itt vagy még?

Majd mikor elhagyta a termet egy órával később, még odakiabált nekem, hogy reméli, hogy időben elindulok Afrikába. Hihetetlen, hogy vannak még olyan nyílt bunkó emberek ezen a világon, mint én. :D

    T. kedves szavai után átmentem az asztalomhoz leültem és megjelent egy gyerkőc az asztalnál, komótosan dolgoztunk, s mire felemeltem a fejem még egy és még egy gyerek állt felettem, hogy ők is velem szeretnének dolgozni. Az első reakcióm az volt, hogy „Haver, na neeeeeeeeee!”. De időben felpofoztam magam, kerítettem még 3 széket és innentől kezdve 3-4-5 gyerekkel dolgoztam egyszerre. Azt hittem kitépem a hajam. Ennek egy fej kell, a másiknak egy has, amannak nincs meg a lába, de elfogyott a ragasztó és egymás keze alól veszik ki, és ez így nem jó, és nem találtam a cellux végét, és szétb*szott már az ideg. Feloldozásként megjelent a két kis szerelmem Zs. és M. és eszeveszett beteg sztorizás indult meg, ahogy az minden alkalommal lenni szokott. Végre eljutottunk oda, hogy nem ők szívattak engem, hanem én őket. Dicsérgettek, hogy milyen ügyes vagyok és kedves, meg milyen jó, hogy itt vagyok és segítek nekik. Na meg persze a szüzesség elvesztése és a fiatal tanárnénik mustrálása is terítékre került. Ha már itt jártunk faggattam őket kicsit a helyes tanárbácsiról. :D

    Azt hiszem, kicsit már kiismertek a srácok, mert mikor elejtettem a celluxot M. csak annyit mondott: „Andi, nem is te lennél, ha nem szerencsétlenkedsz.” Zs. próbált megvédeni, hogy „Hagyjad már Andit, mindenkivel megesik, hogy leejt valamit”, de aztán végül ő is konstatálta, hogy valóban minden alkalommal bénázom valamit, de ennek ellenére szeretnek. :D Sajnos mielőtt befejezhettük volna a képeket, el kellett menniük tornázni, de megkértek szépen, hogy fejezzem be nekik. Úgyhogy az utolsó néhány percben, már azzal foglalatoskodtam, hogy a megkezdett képeket befejezzem a fiúknak, szívecskét is rajzoltam nekik a kép hátuljára, had lássák, hogy szeretem őket. :)

Ezzel a két sráccal megszületett életem első olyan gyakorlaton készült képe, amin a kamerába nézek. Hihetetlen, milyen sec-perc alatt körbekaptak és megölelgettek. Vajon mióta várták ezt a lehetőséget!? :D

    Annyi érdekes dolog történt ma, hogy nem is tudom most sem felsorolni őket. Nagyon-nagyon szeretek ott lenni. :) Sajnálom, hogy már csak egy alkalom van hátra a közös munkából. Hiszem, hogy mindenki, akivel az életemben találkozom, azt mutatja meg, hogy én kivagyok. És azok az arcok, akikkel ezen a helyen találkoztam, valóban egy nagy tükröt állítottak elém s nagyon sokat tanultam magamról, nekik köszönhetően. Ahogy a múltkor írtam, gyógyítanak engem,
 most azt mondhatom, bemutatnak önmagamnak. 
Esetleg szeretnek is engem!?

„Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...”

Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 16.

„Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj."

József Attila szavai kísértek utamon a hétfő délutáni foglalkozásra. Gyűlöltem a világot, elpusztítottam volna ez egészet egy gyufa szikrájával. Mikor úgy érzem, romokban hever a kicsi életem, nehezen tudom eldönteni, hogy belesüppedjek-e a saját vélt nyomorba vagy temetkezzem a munkába. Most (mint általában) az utóbbit választottam s nem bántam meg. Nagyobb örömmel megyek a kórházba, mint haza. Nem tudom, hogy ez a GYEK érdeme vagy a magánéletem szégyene. :) *magánéleti picsogás vége *

Ott voltam tehát megint gőzerővel a gyerekek között. Fura volt, hogy 4 hallgatóval többen lettünk. Örültem, hogy ott voltak, de nagyon zsúfoltnak is éreztem a termet. A gyerekek is többen voltak, és szülőkkel is találkoztunk. Egy gombostűt nem lehetett volna leejteni az asztalunk körül.

Végül nem azzal foglalkoztam, amit eredetileg elterveztem, de a terv nem ment a kukába, az ünnepi készülődés során szerintem nagy haszna lesz. Ezen a napon egyrészt papírtányérból készítettünk állatfejeket, másrészt bagoly-sablonból építettünk ki faliképeket. Szerintem nagyon jól ment most is minden, ezek a gyerekek sokkal ügyesebbek, mint az ember gondolná. Kis pepecs munkákat is precízen megcsinálnak s csak a legvégső esetben kérnek segítséget.

Több nagyon meghatározó pillanat is volt ebben a napban. Felsorolásba szedem,, azokon belül is alpontokban írok, mint a „jó” irodalomtankönyv-írók a műnekemet és műfajokat csak, hogy rohadtul bonyolult legyen az egyébként egyszerű tananyag (random beillesztett szakmai felháborodásomat olvashattuk).

1. Marcsi és Imi jelenléte engem nagyon feldobott.

1.1. Nagyon jó volt látni, ahogy Imit azonnal körbekapták a srácok. Úgy vettem észre, hogy szükségük van egy „férfi” jelenlétére is. Hiába vagyunk ott 10-en lányok, és tudnak velünk is beszélgetni, mégis másabb, ha két pasi beszélgethet egymással, mindenféle pasis dologról.

1.2. Marcsi jelenlétének köszönhetem a tegnap kapott ajándékomat, és a legszórakoztatóbb pillanataimat, az új becenevemről nem is beszélve. Marcsi egy T. nevű kislánnyal (a legnagyobb szájú csajos, akit valaha láttam) foglalkozott. Mindenfélét csináltak, festettek, bagolyképet készítettek, és szörnyalakú sarokkönyvjelzőt hajtogattak. Ez lett az én kis ajándékom, aminek átadása igazán megható volt.

T: „ASSSSZZZOOONNNNYY” (igen, ez lett az új becenevem) „Itt az ajándékod, he! Nesze!” - és öröm és boldogság, hogy ajándékot kaptam ettől a leányzótól, mert egészen az előző foglalkozásig nem tudtam megtörni az irányomba táplált ellenszenvét. De a legutolsó alkalommal már rájöttem, hogy mivel is ragadhatom meg. Felismertem benne az én (otthon használt) bunkó, olykor alpári stílusomat és kedves szavak nélkül, annyit mondtam neki a múlthéten, hogy „ne dumálj, tömjed a pofádba a süteményt”. És elnyertem a bizalmát. És baromira csípem azt a kis csajt.

A kedvenc megnyilvánulásom tőle, amikor a mellette, szépen, akkurátusan odafigyelve festő fiúra rákiáltott, hogy „FESSSSÉÉÉÉL MÁR GYORSABBBBBAAN HEEEEE!” - ha csúnya dolog, ha nem én majd' 

bepisiltem ezen a megnyilvánulásán.

2. T. nevű kisfiú, akivel a szünet előtti foglalkozáson a tetoválásokról beszéltem, azzal nyitott a találkozásunkkor, hogy „na, megtetszett csináltatni a tetkót?”. Eszembe nem jutott volna, hogy emlékezni fog arra a jelentéktelen dologra, hogy a szünetben tetováltatok. Ez egy meglepő eleme volt a napnak.

3. Zs. nevű udvarlóm, aki eddig mindig szekálni próbált, s aki előadta nekem M. nevű barátjával a Szexi Tanárnéni c. klasszikus nótát, az a fiatalember, most mosolyogva, tisztelettudóan leült mellém, megkért, hogy csináljunk egy tigrist, szívesen fogadta, mikor felajánlottam neki a segítségemet, és örült neki, amikor dicsérgettem.

4. E. hangos „Valaki adjon már egy olyan bizbaszt” felkiáltása még mindig a fülemben cseng. Egyszerűen nem tudok mást hozzá fűzni, csak azt, hogy imádom! :)

És sorolhatnám még bőven azt a rengeteg hülyeséget, ami betelepedett az agyamba, de soha nem lenne vége a felsorolásnak. Sokat köszönhettem ezen a napon a gyerekeknek, boldoggá tettek 2 röpke órára, amire nagyon szükségem volt. Minden kínzó gondolat elszállt a fejemből és csak rájuk koncentráltam. Meggyőződésem, hogy gyógyító erejük van, még ha ők ezt nem is érzékelik. Ha szabad ilyet mondani, olyanok mint egy puha házi kedvenc, mint a cicám. Minden perc, amiben jelen vannak az életemben, akármilyen nehéz és megterhelő is, boldog.

Itthon már nem igazán van kivel megbeszélnem az élményeimet, csak nézegetem a kikerült fotókat és mosolygok, így próbálom egyedül feldolgozni az élményeimet. Marcsival beszélgettünk másnap a tapasztalatairól, és Imit is faggattam, kíváncsi voltam, mit éreztek a foglalkozás alatt. És nagyon örültem neki, hogy jól érezték magukat és pozitívan élték meg ezt az időt.

Zárásként még azt el kell mondanom, hogy hazafelé a Népkertnél odajött hozzánk egy idegen férfi, ételosztásra gyűjtött adományokat. A nálam lévő 500 Ft-ot oda adtam neki, majd ő fogta magát és elszaladt valami ajándékért, gondoltam én valami 3 centis kis bizbasz, amit az ilyen emberek adni szoktak. De nem... Visszajött egy 1000 oldalas könyvvel a Krsna-tudatról. Kértem tőle egy bejegyzést a könyv első oldalára, ezt írta: „Andinak szeretettel, hogy élete valóra váltsa azt, amit e könyv tartalmaz, a szeretetet.” Majd hozzátette, hogy soha ne felejtsem el, hogy milyen szerencsés vagyok az életben, és sokra fogom vinni, csak soha ne adjam fel.

A gyerekek és ez a fickó olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit el sem tudok mondani.

S haza utamon egy újabb József Attila költemény ötlött az eszembe, ami egyébként Freud 80. születésnapjára íródott. Annyiban talán passzol az esetemhez, hogy ez a délután felért nekem egy pszichoterápiával. :)

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér."

Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. november 02. - Avas

     Mennyből a pokolba? Ez talán túl drasztikus... Rózsadombról a gettóba? Talán ez is... Egyik világból a másikba!

Délelőtt csillogás-villogás, modernitás, tisztaság, ragyogás, zsongás.... Délután sötétség, komorság, megfáradtság, barátságtalanság. Ezekkel a szavakkal tudom illetni az érzéseimet. Ezekkel a szavakkal melyek teljes oppozíciói egymásnak. És nincs köztük átmenet.

     Dolgoztam már az Avason, ismerem a közeget, de lehet, túl sok volt a jóból ez a 2 hónap a GYEK-ben. Azzal a 2 órával, amit itt töltöttem vissza kellett zuhannom a valóságba, hogy ez van, amit itt látok, nem az, amibe délelőtt belépek. Csak ültem és néztem a szürke falat, amin nem voltak díszek, csak egy szürke fal. Azonnal azon kezdett kattogni az agyam, hogyan lehetne szebbé, barátságosabbá, hívogatóbbá varázsolni azt a helyet. De végül lemondtam róla. Egy időre... Arra az időre, amíg meg nem érkezett a két kisebb gyerkőc. Hiába indítottak azzal, hogy „bazi nagyok ezek” , „te köcsög” stb., akármilyen csúnyán is beszéltek annyira ott van bennük a gyerek, de annyira mélyen, hogy az hihetetlen. Az, ahogy a kifestőknek örültek... Én olyat még nem láttam. Igen, a GYEK-ben is örülnek a gyerekek, persze. De ez más fajta öröm, felszabadult gyermeki öröm. Ami a kórházban is megvan, csak egy-egy mosolyban, egy-egy ölelésben. De ezeknél a gyerekeknél visongásban, ugrálásban, kimutatják, hogy mennyire vágytak valamire és mennyire boldogok, hogy megkapták. Azt hiszem, ez volt a legmeghatározóbb impulzus a délután során.

     A második a sorban, hogy megtanultam Dobble-zni. És, hogy az óvodás kisfiú legyalázott benne. Megsemmisített pillanatok alatt és még hagynom sem kellett magam. :D Először csak nézte, ahogy játszunk, aztán kedvet kapott ő is a játékhoz, és körről-körre egyre ügyesebb lett. Majd bekapcsolódott a kislány is és a teljes csapat eszeveszetten dobálta a lapokat. Felszabadultan, elfelejtve a problémákat legalább arra a kis időre. Boldogsággal zártam azt a hétfői napot.

     Nagyon családias volt a hangulat, mintha a kistesóinkra vigyáztunk volna, ami nagyon jó. Azonban ennek a projektnek nem ez a célja. Valamilyen úton-módon gyerekeket, szülőket kell toborozni. Mert szuper, hogy 2 gyerek napját feldobjuk egy héten egyszer, de többét is jobbá tehetnénk. Ennek érdekében valamilyen eszközöket mozgósítani kell. S amennyire tudok, szeretnék ebben segíteni az ott dolgozóknak.

Közösségi pedagógiai gyakorlat 

2015. november 02. - GYEK

    Ez volt a negyedik foglalkozásunk a gyermekkórházban, nagyon izgatottan vártam (ezt is). Legfőképpen az egész vasárnap délelőtti projektem kimenetelére voltam kíváncsi. Vajon milyen fogadtatása és mekkora sikere lesz a menő sütiszörnyeimnek!? És azt kell mondjam, hogy mivel mindenki festett magának egy vagy több szörnyecskét és jóízűen el is fogyasztották azokat, úgy érzem elértem a célomat. Nagyon sokat dobott a helyzeten, hogy az ápolóknak is nagyon tetszettek a sütikék, megtanítottam őket elméletben szilikonformában piskótát sütni, szóval hosszú távú haszna is volt a dolognak. Már ezek hatására is nagyon jól éreztem volna magam, de azért nem csak ennyiből állt ez a délelőtt.

    Többek között oda meg vissza volt attól a sütőtől, habár kezelni nem tudtam, de mindent megadnék azért, hogy itthon is legyen egy olyan király légkeveréses, digitális sütőm. :D

    
 Majd a tesitanárbácsi is mély benyomást tett rám. Kérésére baromi nagy lelkesedéssel festettem neki egy saját szörnyet (annak ellenére, hogy nem is láttam az állítólagos gyönyörű kék szemét :D). Csupán csak a közvetlenségére és baráti közeledésére gondolok ebben a helyzetben. Még mindig furcsa, hogy mindenki úgy viszonyul hozzánk, mintha ezer éve együtt dolgoznánk. És egyenrangúként kezelnek minket, nem úgy, mint „odatévedt egyetemistákat”.

     A „denevér az iskolatáska” és a „bagoly is denevér, csak jelmezbe bújt” szösszenetek a padlóra küldtek. Egyrészt mert (pozitív értelemben) nagyon fájdalmas faviccek (amiket imádok), és mert megint olyan dolgokat hallottam „beteg” gyerekektől, amiket nem gondolna az ember, hogy az ő helyzetükben eszükbe juthat. Megint bebizonyosodott, hogy ők nem fásulnak bele a helyzetükbe s hogy iszonyat jól tudják érezni magukat, attól függetlenül, hogy nem teljesen egészségesek. Ezért is imádom őket annyira.

     A nap drámája és fénypontja is E. volt. A dráma része, mikor elmesélte, hogy délután kiveszik a fémet a lábából s, hogy mennyire fél. Nem tudtam, mit mondhatnék neki azon kívül, hogy „Nem fog fájni!”. De lerendezte annyival, hogy ne kamuzzak, mind ketten tudjuk, hogy igenis fájni fog. Azért remélem, hogy nem viselték meg nagyon a történtek, mert kár lenne ha a „főnök asszony” egyszer is letört lenne vagy szomorkodna.

Aztán a fénypont:

- Andi, ezt az ételfestéket meg lehet kóstolni?

- Persze, nyugodtan nyalj bele!

És abban a pillanatban jól beletunkolta az ecsetet az ételfestékbe és körbenyalta az egészet. Én pedig nem tudtam mit szólni, mert abban a pillanatban csillogó szemmel mondta, hogy „Ez nagyon finom!” és örült. (Remélem utána nem lett hasmenése :D)

      Ezek mellett nagyon tetszett még, hogy tetovált gyerekek vettek körül. Másnap, én igazából mentem tetováltatni, és annyira jó hatással volt rám ez a sok tetkós gyerek és a saját, Tündi által készített tetkóm, hogy abszolút stresszmentesen vonultam be kedden a tetoválószalonba. Vicces történet, hogy még a karomon villogott Tündi nagy piros „tetoválása”, amiből a tetováló csak annyit látott, hogy valami óriási bőrpír van a karomon egy cicás minta mögött, s már dobta is el a tetováló gépet, hogy ha allergiás vagyok a tintára akkor azonnal hagyjuk abba. De ennek hatására mesélhettem neki a munkánkról, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Így érdekes módon ezen a héten a tetoválómmal beszéltem meg a kialakult helyzeteket. 

Hogy stílusos legyen talán csak ennyit tudnék hozzáfűzni zárásként: 
"A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek."  - Nekem ezen a héten is ez adta a legtöbbet