"A macska a magányos nők mentsége arra, hogy magukban beszélhessenek."

TIF – GYEK

2016. március 23.

„Az ember utánozni akarta a járást, s föltalálta a kereket, amely nem hasonlít a lábhoz.” - nincs különösebb összefüggésben ez az Apollinaire idézet a gyakorlattal, de már sokadik napja töprengek ezen a tételen s úgy gondoltam, ide is beszúrom. :)

Nem olyan volt ez a nap, mint a többi, amit eddig a kórházban töltöttünk. Ezidáig is úgy éreztem, hogy száz felé szakadok egy-egy alkalommal, de most, hogy Virág nélkül kellett végig csinálni a délelőttöt még inkább rongybabának éreztem magam. 4 hallgatónk volt az napra és egyidejűleg kb. 7-8 gyerek, akik körforgásban cserélődtek a gyógytorna miatt, összességében sok gyerkőccel volt dolgunk. Ez elsősorban azért nehezített a helyzeten, mert így az egész foglalkozás idejét kitöltötte, hogy újabb és újabb gyerekekkel gyártsuk le azokat a kisnyuszikat, amiket már 15 gyerekkel megcsináltunk.

A dokumentálást is én végeztem, igyekeztem minél több fotót készíteni mindenről, amiről csak lehetett, törekedtem rá, hogy segítsem az újonnan jött hallgatókat a beilleszkedésben, feltártam a „Mit csinálunk ma?” kérdés válaszát, amire igazából én sem tudtam a választ. De talán nem is szeretném körbemagyarázni, hogy miért voltam a végére mocskosul fáradt. És miért nem ment a mosoly a foglalkozás végén készült képeken. :)

A mentegetőzés befejeztével, mit adott nekem ez a nap?

Elsősorban azt, hogy k*rvára elégedett voltam (már elnézést). Minden annyira gördülékenyen és stabilan folyt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mindenki tudta, hova menjen, kihez szóljon, mit csináljon, hogy hol van rá szükség. Hihetetlen volt, hogy Virág nélkül sem áll meg az élet. (Kedves Virág! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pótolható, vagy elhanyagolható vagy! Nagyon nagy szükség van rád, de azért kicsit menőnek érzem most magam. :D )

Két igazán kiemelkedő pillanaton akadt meg a tekintetem a nyuszi popók kivágása alatt.

Az egyik egy leányzóhoz köthető, aki a játékszőnyegen ült Zso.-val, a túlmozgásos, csillapíthatatlan energiával feltöltött kisfiúval s mesét olvasott neki, együtt lapozgatták a könyvet s találgatták a betűket. 

Az a tüneményes gyerkőc LEÜLT és CSENDBEN elvolt. Le a kalappal! :)

A másik egy fiatalember érdeme, aki most járt először velünk a kórházban. Nem gondoltam, hogy pátyolgatnom kellene, felnőtt férfiról beszélünk és egyébként sem szokásom körbeugrálni az embereket. Azt mondtam neki, nézd a csajokat és csinálj, amit jónak látsz. Egy percre összetojta a gatyáját, de szerencséjére megjött Zs. és M., akikről tapasztalataink alapján tudjuk, hogy szeretik, ha egy nagyobb fiúval kooperálhatnak, valamint a később érkezett fiúk is megtalálták. Így az egész foglalkozás alatt aktívan tevékenykedett és zseniális darabokat hoztak össze a srácokkal. Büszke voltam rá! Aznap rá a leginkább.

Az, hogy mit csináltam én aznap, azon kívül, hogy főnökasszonyt játszottam, T. szavaival leírva: nyúl p*csákat gyártottam. Mikor a gugliban megtaláltam ezt a nyúlfenekekből álló sordíszt, nem gondoltam, hogy ez ilyen sikeres lesz. Mindenki nyúl popsikat akart csinálni. Nyúl popók magában, nyúl popók tojásra ragasztva, kicsi nyuszi popó, nagy nyuszi popó. Lettek szemtelen nyuszik, 3 szemű nyuszik, 2 popójú, arcátlan nyuszik, mosolygó nyuszik. Nyulak voltak mindenhol. Úgy értékelem, hogy mióta elkezdtem a GYEK-be járni, ez volt a legfelkapottabb ötletem. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán felmérjem, mire van szükségük a gyerekeknek, mit tudunk együtt, vagy ők egyedül megcsinálni. Mi az, ami számukra poénos s ezáltal leköti majd őket. Báár, úgy gondolom, hogy egy fenék minden korosztályban felkapott téma. :)

A nap folyamán a legtöbb időt T.-vel töltöttem, úgy veszem észre, nem akar mással lenni. Engem már megismert, kiismert, megszokott és tudja, hogy ugyanolyan tapló vagyok, mint Ő. Nagyon meghatott, mikor megkérdezte, hogy „A másik asszony hol van? Jöhetne má', 100 éve nem láttam.” - Ezzel azt fejezte ki, hogy hiányzik neki Marcsi. Valamint magától kezdett el mesélni a születésnapjáról, a gyerekek piskóta tortát sütöttek neki Zsókával és kapott egy csomó ajándékot, azt mondta: „Nagy boldogság volt tegnap a szívemben.” majd a lesújtó folytatás: „De ma már nincs.” - kicsit összetört a lelkem. Boldogságot kell helyeznem a szívébe! Egy percre sem hagytam ott, végig ökörködtem, hagytam, hogy kibontakozzon, de nem hagytam, hogy egy pillanatra is üres járat legyen a napjában s mielőtt elvitték tornázni, visszakiabált, hogy „He Asszony, most azt érzem amit tegnap. Ajánlom, hogy gyere jövőhéten!” - majdnem sírtam *most is majdnem sírok*

Ez még inkább megerősített abban, hogy kötődik hozzám, mert „régi” vagyok s ha nem muszáj, nem fog az új hallgatók felé nyitni.

A nevetés irányába fordulva úgy tűnik, hogy ez egy ilyen fenék centrikus nap volt, hisz akárhányszor felálltam a székről T. rácsapott a hátsómra és ez mindenkinek roppantul tetszett. Mikor megkértem, hogy ne csapkodjon mert így nem lehet fotózni, csak annyit mondott: „Más úgysem nyúl hozzád.” - sokat mondjuk nem tévedett, úgyhogy ráhagytam. :D Főleg azért mert úgy éreztem, hogy az intim szféránk ezen furcsa találkozása végeredményben pozitív eredményekkel fog járni. S azzal is járt, ugyan azt érezte, amit tegnap. :)

De egy, ezeknél a megrendítő pillanatoknál is hihetetlenebb dolog történt: hallottam E-t beszélni. Hangosan beszélni, kacagni, T-vel kötözködni. Azt hittem, ez a pillanat sosem jön el, de csak 6 hónapot kellett rá várnom. S nem gondoltam, hogy nyuszi fenekek fogják ezt a folyamatot elindítani, ugyanis az első kacaj T. azon felkiáltására történt, hogy „Ejjj de jó p*csája van a nyulamnak.” S erre E. is egy formás idomokkal megáldott nyulat szeretett volna magának. Meg tudtam volna zabálni annyira tünemény. :)

És igen, eszembe jutott még egy, sokkoló pillanat volt, amikor Zso., a hiperaktív kisfiúnk felém jött, térdre vetette magát a lábaim előtt s átkarolta a bal combomat a fejét pedig a hasamba fúrta. Mi a fenét kell csinálni, ha egy férfi térdre borul és a lábaid előtt hever? Azt hiszem, mozgó, öntapadós gülüszemeket kell neki adni meg egy tégely ragasztót, kardozni, majd fetrengeni vele a földön. Remélem, ha egyszer valaki térden állva megkéri a kezem nem ezt a beidegződést fogja belőlem kiváltani („bocs, most nincs nálam gülüszem, úgyhogy nemet mondok”).

A nap zárását M. koronázta meg:

- Andi, ha szegény leszek, eladlak téged Ebay-en!

- Miért pont engem?

- Mert milliomos lennék abból, amit érted kapnék!

* pofám leszakad, hogy lehet ilyen cukinak lenni *

Rettentően élveztem ezt a napot. Bár az elkészült képeken ez talán már nem látszik. Ezen az alkalmon is odajöttek hozzám a csajok, hogy elmondják mennyire gyönyörű vagyok és megfogdoshatják-e a hajamat!? Mikor meglátom a rólam készült képeket, én nem értem, mit látnak ezek a gyerekek bennem. Lehet csak a glóriát a fejem felett. Borzasztóan elfáradtam, nem bírtam én már a végén mosolyogni (mondjuk végig röhögtem mind a 4 órát), a hajam is úgy állt, mint egy szénaboglya. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de ez mondjuk tényleg nem olyan fontos.

Zárásként nagyon sokat jelentett, hogy a foglalkozás végén oda jöttek hozzám a zenészek, hogy írjam alá a jelenléti ívüket (pedig addigra már Virágék is megérkeztek). Furcsa módon néha úgy érzem mintha „felnéznének” rám.

TIF – GYEK

2016. március 11.

     A blogom egyes darabjai olyanok lehetnek, mint a Tanárképző Intézet által megvásárolt hirdetési felületek. Alkalomadtán olyan vagyok, mintha jó pénzért futtatnám az itt életben levő rendszert. Néha számomra is fura, hogy mennyire baromira jó ez az egész, amit csinálunk. :)
     Nálam már idősebb zenész hallgatókkal tértem vissza a gyermekrehabilitációs osztályra, mint önkéntes mentor. Önkéntes és mentor. Mindkét pont mérföldkő az életemben. Eddig kötelezően csináltam, mint hallgató de mostanra átálltam a sötét oldalra és hiába csinálom ugyan azt, amit eddig, sokkal de sokkal másabb a munka. Magabiztosabb és határozottabb lettem (annak ellenére, hogy ezekkel eddig sem volt problémám).

     Végre itt a tavasz, vége a téli depressziónak, a rövid nappaloknak, lassan már rövidnadrágban nézhetjük az Eb-t a kivetítőtökön egy hideg sör kíséretében (ha kicsit felemelkedem a földről, simán elvinném magammal a gyerekeket is :D). Viszont még mindig a foglalkoztatóterem falai közt járunk az előző félévben megismert apróságokkal.

Zsóka megtartotta az új hallgatóknak az eligazítást az első 10-15 percben, tudom, hogy nekik is pont annyit segített, mint nekünk annak idején: semmit. Abban a pillanatban, amikor meglátod a gyerekeket betódulni az ajtón, a Zsóka által nyújtott kicsi biztonság érzet is eltűnik belőled.

2 hónapja nem találkoztunk, 2 hónap után újra szemtől szemben álltunk egymással, mint egy vadnyugati filmben. Kibiztosított filctollakkal és töltött ragasztókkal. Leendő és régi barátokkal. Pillangós, virágos, katicás díszeket készítettünk a gyerekeknek otthonra s a foglalkoztató terem díszítésére.

     Kit fújt hozzám először a szél? M.-t, ezúttal Zs. nélkül, s T.-t a szokásos asszonykodó stílusával. Borzasztóan örültem nekik, annyira vártam, hogy mondjanak valamit. És mi történt? Egy büdös szót nem szólt hozzám egyikük sem. Baj volt, valami baj, amit nem mondhatnak el, amit nem szeretnének elmondani, amit én nem hagyok annyiban. Ültem hát ott magamnak, ők csendben én nem. Úgy gondoltam, hogy ha beszélek mindenféle ökörséget, akkor majd valamelyikük megszólal. „Jól van gyerekek, nem baj, én sem szeretek ám beszélni. … Bár ahhoz képest, egyfolytában pofázom.” - „Heee, Asszony, tényleg sokat beszélsz.” - Köszönöm Istenem, az első teljes értékű mondat T-től. Innentől nem kellett már sok és M. is megszólalt, sőt még ragasztót is vett a kezébe s nem kellett tovább helyette dolgoznom. Aztán megjelent Zs., az igényesen golyóstollal készített Barca tetkóját mutatta az alkarján, összehasonlítottuk az én Odi et Amo tetoválásommal, hát Ő nyert. A tetkó mutogatás odáig vezetett, hogy M.-val elkezdtünk latinozni. Lefordítottuk a tetkómat, megbeszéltük, kitől az idézet, úgyhogy csináltam egy rögtönzött irodalmi 10 percet. :)

 

    És. mikor azt hittem, hogy nem lehet jobb a nap, megjelent a csodáskékszemű gyógytornász tanárbácsi, és akkor már minden mindegy volt. :D A sors azonban úgy gondolta, hogy ad még nekem aznapra valamit, Er-t. A kislány, akivel a legelső alkalmon foglalkoztam, akinek órákat könyörögtem, hogy megtörjön a jég és csináljon velem valamit. Most Cinti próbált belőle kicsikarni valami reakciót, de semmire nem reagált neki. Észrevettem, hogy nem megy a dolog, s elindultam feléjük, Er. észrevett és azonnal vigyorogni kezdett. Odamentem, megfogta a kezem és már  gurult is velem az asztalomhoz. Sajnáltam, hogy Cintinek ez most nem jött össze, de Er-ért meg kell küzdeni. A hátralévő 2 órában csak velem volt hajlandó dolgozni, és mindent (azokat a díszeket, amikhez nekem közöm sem volt) velem csinált. Sajnos pofátlanul elvettem mások munkáját, de ezért a mosolyért megeshet, hogy lelkeket is elvennék.

Sok kedvenc pillanatom volt a napban a már leírtak mellett, többek között ezek:

Miután Er.-rel már mindent megcsináltunk, amit tudtunk, úgy döntött, tovább áll és körbe gurulgat a teremben. Az ajtó előtt volt egy nagy placc, ahol nem járt senki, így ott kezdett magában mókázni. Egy általam még nem ismert kisfiúban remek partnert talált, hiszen ahogy Er. driftelt, kacskaringózott, tolatott a kerekesszékével, a kisfiú autóhangokat utánzott, tuningautó, forma 1-es autó, kamion tolatóradarja, minden játszott, amitől még egy autókhoz nem értő ember is a hasát fogja a nevetéstől. Iszonyatosan találékonyak és kreatívak és csodálatosak!

"Nagyon nem bírok már itt ülni!" - mondta Gy. - "De mennyire rossz lehet azoknak, akik kerekesszékben ülnek egész nap s nem tudnak felállni." - Ennyi elég volt ahhoz, hogy ráüljek a saját számra, s többet ne csapkodjam magam a földhöz, amikor már halálosan szenvedek Gyakorlati filozófia órán attól, hogy még 1 órát ott kell ülnöm.

„Anyukámnak 3 gyereke van, egy ilyen én fajta meg a másik kettő ...” - még nem hallottam ilyen jellegű bemutatkozást, ez volt az a mondat, amit a háttérből hallottam ki, miközben nyüzsögtek körülöttem, de ezt nem tudta az ember a füle mellett elengedni. Óriási fazonok vannak ezek között a gyerekek között.

Összességében büszke vagyok a zenészekre, hogy ilyen remekül vették az első akadályt. A fiúk meglepően ügyesek voltak. Összeszedettek és talpraesettek s úgy láttam, hogy mindenki megtalálta a maga kis barátját, aki a félévre az övé lesz.

-

Mielőtt újult erővel neki vágnék a következő félév izgalmainak, úgy érzem, szükséges, hogy lejegyezzem az elmúlt 2 hónap eseményeit. A GYEK komfortos termeit elhagyva, színes falait orvul ledöntve átléptem egy másik mába, bepillantást nyertem a Diósgyőri Lakásotthon és a Gyermekváros rideg (?) valóságába.

„Lakásotthon” - milyen megnyerő kifejezés. Egy hely, ahol otthontalan gyermekeknek nyújtanak lakhatási lehetőséget.

„Árvaház” - mennyire fáj ezt a szót még leríva is látnom. Olyan szociális intézmény, ahol szüleiket elvesztett (nem családból kiemelt, nem elhagyott) gyermekek élnek. Szülőtlen, anyátlan, apátlan, árva.
ÁRVA – életem során oly sokat ízlelgettem ezt a szót. Félárva vagyok, 15 éve egy percen múlt, hogy nem hagytam el a „fél” státuszt, s nem azért, mert édesapám főnix módjára feltámadni látszott hamvaiból. Fáj nekem ez a szó, ez az állapot. Az autista gyermekek mellett az árva gyermekek irányába vagyok a legérzékenyebb. Ezért is szerettem volna annyira elmenni a Lakásotthonba, s pontosan ezért nem szerettem volna elmenni. Újabb vizsga volt ez magamnak, a lelkemnek, az idegrendszeremnek. És átmentem!?

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy mehetünk önkénteskedni erre a helyszínre is, de mikor megtudtam azt, hogy adománygyűjtésből befolyt összegből kreatív eszközöket és egy trambulint vásároltunk nekik, na az volt a csúcsa az egésznek. S annak a felismerése, hogy én vagyok a szerencsés, aki összerakhatja azt a bazi nagy trambulint, hát az istenkirály érzés volt. Imádok építeni.
Annyira jól esett, hogy itt is közvetlenül, barátságosan fogadtak minket. Az első pillanattól barátokként. Éppen, hogy bemutatkozni volt lehetőségem máris száműzve lettünk az udvarra Imi kollégámmal, hogy építsük fel a trambulint. És persze előtte cipeljük el a kocsitól a hátsó udvarig (az 52 kilom legnagyobb sikere ez volt azon a napon) a még dobozban lévő szerkezetet. Minden gyerkőcöt betereltek a kreatív foglalkozásra, de két dacos fiatal nem hagyta magát s így velünk maradtak építkezni. Kinyitottuk a dobozt, megláttam azt a rengeteg darabot, mi a t*köm ez a sok kis mütyűr? o.O Pánikba estem, Imi nem, és a gyerekek sem. Végül visszarántottak a földre, hogy „néni, nem kell besz*rni”, megcsináljuk, mondta I., egy nagyon kedves fiúcska. Önbizalommal felszerelkezve, zakóból kigombolkozva nekiálltunk. Húztunk, vontunk, kötöztünk, forgattuk a használati utasítást, néha sírtam, de iszonyatosan élveztem.

- Imiiii én ezt nem éééértem.

- Nem baj szívem, nő vagy.... Hű baszki, ezt most én sem értem.

És jött I. és Ő értette. És megcsináltuk. Megtanultuk melyik a csavarhúzó, melyik az imbuszkulcs, mit hova dugunk és miért. 

Itt viccesen talán megjegyezhetem, hogy a használati utasítás egyik ábrája akár egy óvszer használati utasítása is lehetett volna. A mi „szégyenünkre” mondhatom, hogy remek szócsatát indítottunk el Imivel ebben a témában. 

A két gyerkőc is kíváncsi volt természetesen, hogy min röhög ez a két marha. Megnézték a képet és ők nem láttak benne semmit. Biztatom magam, hogy ez a gyermeki ártatlanságuk egyik jele s nem a tapasztalatok utáni érdektelenség.

Miközben iszonyat jól szórakoztunk, elkészült a trambulin. Vagyis, azt hittük.

- Imiiii itt valami nem jóóóóóó.
- Dehogynem, ne parázz!
- Imi! Ezt nagyon elcsesztük.

És igen, és bonthattuk le majdnem a legelejéig az egészet. Kihagytunk egy lépést. Csak a védőhálót felejtettük el felrakni... Nem borultam ki. :) Mínuszok voltak odakint, egy szál zakóban 1,5 órája építettünk, majd kezdhetjük elölről. Jó móka ez az önkénteskedés. Önkéntes tüdőgyulladás jelöltek. De bárhogy is sikerült összehozni, a végére állt a csoda, és mindenki boldogan ugrált benne és élvezték és imádták és én ezt élveztem és imádtam.

2 igazán emlékezetes párbeszédet jegyeznék le, ami I. és köztem lezajlott a nagy munka alatt:

1.
- Néni! Én szeretném becsavarni a következő csavart!

- Nem néni, Andi vagyok! És oké, csavarhatod.

- Jól van na, hát honnan kellett volna tudnom, hogy Andi nénit kell mondani!?

- Csak Andi!

- Jó, jó. Csak Andi Néni, megjegyeztem.
Feladtam. Öreg vagyok már. Nem küzdök a ráncaim ellen.

2. 

- Andi Néni! Én fogok elsőnek ugrálni, mert mennem kell a parkolóba pe...

- Pe...? Mi pe...?

- Dolgom van na, az a lényeg.

- Na ne sunyiskodj, Pe pe pe pe pe, mint petárda?

- Jaaaj, dehogy. Úgy nézek én ki?

- Jaaaj, dehogy nézel úgy ki, de petárda igaz?

- Jó, az, petárda. Na, vennem kell. Miért nem lehet magának rendesen hazudni?

És ugrált, és elment. Aztán gondolom, lett petárda.

Ami az utóéletet illeti, kb. 2 hét elteltével Diósgyőrbe tartottam az 54-es buszon a barátnőmhöz. Egy ideje már éreztem, hogy bámulnak, de nem néztem fel, zenét hallgattam csendben. Mielőtt leszálltam volna, azonban muszáj volt felemelnem a fejem. Akkor láttam meg K.-t, a másik, de szótlan trambulin-építő segítőnket. Lehalkítottam a zenét és mosolyogva köszöntem. Egy ismeretlen fiú volt vele, akinek bőszen mutogatta, hogy én vagyok az, aki önénteskedni volt nálunk és mennyire jó arc vagyok. Bónuszként leszállás közben azért a srác megjegyezte, hogy jó nő is vagyok, szóval teljes volt az elismerések listája aznapra.

2 hónap telt el, mikor megint találkoztunk a gyermekvárosi Ki mit tud !?-on.
I: Én magát valahonnan ismerem!
- Én voltam nálatok, mikor a trambulint építettük.
I. Tényleeeeeg. Andi Néni. Ugye jön még, mikor jönnek legközelebb?

És én ettől a mondattól megint egy hétre feltöltődtem. :) Jól esett, hogy emlékeznek rám és pozitív emlékek kötik őket hozzám s várnak vissza. Nincs senki az életemben, akihez igazán kötődhetnék. Ezekhez a gyerekekhez kötődöm. Mindegyikükhöz egy kicsit. S ez a sok kicsi kitesz annyit, mint egy „lila ködös, fejelvesztős, nem érdekel a világ csak Ő” szerelem. Annyira csöpögős lenne ebbe a blogba belefoglalni, hogy jajj mit meg nem adnék egy ilyen szerelemért. Ami így is van vagy így is lehetne. De ha lenne, akkor is mindegyiküknek ugyanúgy adnék magamból egy szálat, ahogy most. S azt hiszem, a lila ködös óriás szerelemnek el kellene fogadni, hogy 20-an, 30-an melengetik a szívem egyszerre. :)  Megrendítő visszagondolni, hogy a világrengető reményekkel táplált szerelem halálnak egyik oka ez a tényező volt.*nem létező szerelmi életemre való kitérő ennyi volt*

Nagyon várom, hogy ott legyek velük megint. És megint felépítsem a trambulint, amit a havazások miatt Iminek szét kellett szednie.