Közösségi
pedagógiai gyakorlat
2015.
október 19. - GYEK
A
harmadik alkalmunkon halloweeni dísztárgyakat készítettünk, én
az előre kiöntött gipsz képkeretek dekupázsolásával,
festésével foglalatoskodtam.
És
akkor itt meg is ragadom az alkalmat, hogy az előkészületekről
beszéljek. A szívem, lelkem legmélyebb elszántságával voltam
jelen az előkészületek minden pillanatába. Nem panaszkodom, mikor
azt mondom, hogy nagyon kevesen vettünk ebben részt. Kevesen
áldoztuk erre az időnket „tanulás”, otthon ücsörgés,
filmezés, ivás helyett. Persze könnyebb, ha mások elvégzik a
munkát, egyszerű a végén leülni egy asztalhoz és mosolyogni,
csak amikor majd a saját szakórájára készül az ember, nem lesz
aki megcsinálja helyette azt a 45 percet elméletben. Azt a sokszor
45 percet, amin helyt kell állni. Azokat a csoportmunka feladatokat,
amiket személyre szólóan ki kell dolgozni. Senkinek nem lesz
kinyalva a hátsó fele. S szerintem, ha valaki nem kezd el az
egyetemen abba beleszokni, hogy magadnak kell megteremtened azt,
amiből dolgozni fogsz, akkor az csúfos kudarcokat fog megélni a
tanórákon. * kiborulás vége *
Mindent
összevetve, most is nagyon jól éreztem magam. Árad az irányunkba
táplált szeretet ezekből a gyerekekből, akkor is, amikor
rosszalkodnak, amikor nem csinálnak semmit. Mindig! Foglalkozásról
foglalkozásra egyre nyitottabbak, egyre szívesebben dolgoznak, s
egyre több gyerkőcnek van „saját nénije”, akivel mindenáron
dolgozni szeretne. Nekem ilyen E. Az asztal alatt kúszva-mászva
tudott csak hozzám eljutni, mert annyira körbe voltam zárva, de
jött és ölelt és mondta, hogy ő velem akarja csinálni és
hiányoztam neki.
Sokan
beszámoltak az őszi szünetre készített terveikről. Kedvenceim:
T.
(fiú): „Megyek a nővéremékkel bulizni, tetszik tudni, csak
csajok meg én.” - és ehhez kajánul vigyorog
M.
(fiú): „Átmegyek majd Zs.-hoz (fiú), had örüljön nekem a
h*ülye feje”
Esett
beszámoló a testvérekről, megnyert úszó versenyekről,
csajozási szokásokról, tetoválásokról. Nagyon laza hangvételű
beszélgetések folytak 5-6 gyerkőccel. Nem szeretem a tipikus „Mi
a kedvenc tantárgyad? Hogy megy az iskola?” sablon kérdéseket
feltenni. Ezért elmeséltem nekik, hogy én a szünetben
tetováltatni megyek, és ebből a rendkívülinek számító témából
rengeteg dolgot tudtam meg, főleg
T-ről és M-ről. Meséltek a családjukról, a hobbijaikról,
kedvenc karaktereikről, félelmeikről. Egy nagyon tág témakört
tudtam megnyitni egyetlen megjegyzéssel úgy, hogy nem tettem fel
unalmas sablon kérdéseket. Azokra én sem szívesen válaszolok és
tudom, hogy ők is unják már. Ámbátor nem tartott sokáig ez az
idilli állapot, eljött az első „fenyítésem” ideje.
Egy
kerekes székes leányzóval festettem egy keretet, amikor M.
tologatni kezdte T-t a tolószékében s ezzel a kislányt lökdösték.
Nem szerettem volna, hogy elrontsa az alkotást (eleve remeg a keze),
így rászóltam a fiúkra. T. már erre szólt M.-nak, hogy „a
néni azt kérte, hagyd abba”, de M-t ez nem hatotta meg. Még
néhány kedves szó után kissé komorabban felajánlottam, hogy ha
nem sétál odébb az üres területre bohóckodni, akkor sajnos
nekem kell megborítanom, hogy elcsússzon odáig. Majd
egy csúnya nézés után megéltem az „igenis néni”-t.
Megköszöntem szépen és ők arrébb mentek. De nem tudtam annyiban
hagyni ezt a dolgot, később még megjegyeztem M.-nek, hogy „úgy
nevetsz, mint egy kis disznó”, amin még jobban nevetett s ezen az
egész festő csoport kacagni kezdett. Úgyhogy sikeresnek élem meg
ezt a megmozdulást is.
Egy
kis kudarc a napban akkor jött, amikor T. és M. elmesélték, hogy
éjszaka megijesztik P.-t (fiú), aki nagyon fél a sötétben. M-nél
már nem is próbálkoztam, hogy meggyőzzem, így T-hez fordultam.
Azonban akármennyire szépen kértem, felvázoltam neki a helyzetet,
hogy mi történhet, ha P. nagyon megijed, mennyire rossz lesz neki
stb. nem érdekelte. Nagyon várom a következő foglalkozást, hogy
megtudjam, mi történt a fiúk között.
Összefoglalva
király volt ez a foglalkozás is! Rettentően várom a következőket.
Sajnálom, hogy nem mehetünk minden nap (és tudom, hogy ők is).
Hazaérve
az Edinburgh-ben tanuló unokatestvéremmel beszélgettem arról,
hogy miket is csinálok én az életben. Nagy hangsúlyt fektettem
arra, hogy bemutassam neki a munkát, amit a gyerekekkel végzünk
(szóban s képeket is küldtem neki). Elmondhatatlanul jó érzés
volt számomra, mikor azt mondta, hogy iszonyatosan büszke rám és,
hogy csodálatos dolgot teszek. Az az ember, aki saját erejéből
megtanult anyanyelvi szinten angolul, s filmrendezői álmait
valósítja meg éppen Edinburgh-ben, akire én felnézek e miatt,
azt mondja nekem, hogy én, itt Miskolcon egy csodát hajtok végre
minden társammal, az felfoghatatlan és ezt az érzést nem lehet
leírni. :)
