Közösségi pedagógiai gyakorlat

2015. szeptember 23. - GYEK

    Az első gyakorlati alkalom nagyon izgalmas volt, alig vártam, hogy a gyerekek között legyek, nagyon hiányoztak már az ilyen típusú gyermekek az életemből, szeretem nézni, ahogy a másoknak semmitmondó apróságoknak is istentelenül örülnek. Ezen a foglalkozáson elsősorban – ami a technikai tevékenységet illeti – dekupázsoltam szalvétát és köveket, valamint készítettem néhány kitűzőt (megkezdtem az edzést a Kutatók éjszakájára). E mellet, a foglalkozásokon keresztül, megnevettettem a gyerekeket, és tanítottam nekik is egy s mást a technikával kapcsolatban, amit elvihetnek magukkal agyban, s a kis kezükben a kész művek formájában.

Nagyon jól éreztem magam köztük, sokszor elgondolkodom rajta, hogy biztosan középiskolásokat akarok-e tanítani, s nem inkább beteg gyerekek foglalkoztatásával, segítésével szeretnék-e tevékenykedni. Sokan féltek tőle, hogy talán megviseli majd őket az, amit látnak, rólam ez nem volt elmondható, ezek a törpék a legcsodálatosabbak nekem a világon. :)

    Nagyon tetszett az ápolók hozzánk állása, nyitottak, kedvesek és pillanatok alatt bele lehetett őket vinni a marhaságokba is, amellett persze, hogy nagyon komoly munkát végeznek. Imádtam a foglalkoztató szobát, nagyon szuper, hogy arra is figyelmet fordítottak a felújítás alatt, hogy legyen a kreatív tevékenységeknek megfelelő helyiség. Nem tudok olyan dolgot említeni, ami nem tetszett!

Az ápolók, a foglalkoztató terem, az, hogy nem tudok negatívat mondani, mind-mind egyaránt megleptek. De legfőképpen a gyerekek többségének azonnali nyitottsága.

    Mivel mozogtam már ilyen területen (egészségügyi iskolát végeztem, és én magam is éltem fogyatékos gyerekekkel), úgy gondolom erős kézzel tudtam tartani a gyeplőt, nem engedtem, hogy meglepetés érjen, és szerencsére nem is ért. Semmi nem jött velem szembe, ami kellemetlenül érintett volna. Tisztában voltam vele, milyen helyre megyek s mire számíthatok, mindenre felkészültem lélekben, amire lehetett, rendkívüli események pedig nem történtek.

     Magamban újra felfedezhettem azt, ami már rég nem tört felszínre, és próbálom is elrejteni, hogy nincs kőszívem és, hogy meg tudnak érinteni mások problémái (még ha ők már nem is élik meg problémaként, mert számunkra mindennapos dologról van szó). A többiek esetén azt vettem észre, hogy akiről én úgy képzeltem, hogy merev és feszélyezett az az is volt, néhányukkal már dolgoztam együtt az avasi Mentor Programban és ismertem, hogy milyen a viszonyulásuk, a reakciók, szóval nem ért meglepetés ezen a téren sem.

    A problémákról pedig... Nem is tudom mi számít problémának. Nagyon fájt a hátam, ez nagy probléma volt. De nem vettem róla tudomást, nem panaszkodhatok én egy kis hátfájás miatt, amikor több területen sérült gyerekek vesznek körül. Inkább akadálynak nevezném az egyik leányzó kezdeti passzivitását, senkivel semmit nem akart csinálni, én pedig ezt nem igazán hagyom, így fél órát barkóbáztunk:

- Nem szeretnél semmit csinálni?

- Nem!

- Szalvéta képet?

- Nem!

- Követ?

- Nem!

- Levelet festeni?

- Nem!

- Mást is tudsz mondani azon kívül, hogy nem?

- Igen!

- És mondasz?

- Nem!

- Hülyét csinálsz belőlem?

- Nem!

- Akkor egy szalvéta képet emlékbe arról, amikor bolondot csináltál belőlem?

- Igen!

És végre sikerült elkezdenünk dolgozni. 3 szalvéta képet csináltunk, 2 követ iszonyatos intenzitással és nevetéssel. :) Az, amit a helyzetből levontam, hogy nem tudok pátyolgatva odafordulni a gyerekekhez, és úgy gondolom, erre nincs is szükség (annak ellenére, hogy sokan az állapotukból eredően úgy fordulnak hozzájuk, hogy egyere-begyere). Mert azzal, hogy „hülyét csinált belőlem egy gyerek” az én irányításommal elértem azt, hogy partnerek lettünk, és eredményesek.

    2-3 komolyabb személyes kapcsolatot alakítottam ki. Elsősorban ezzel a kislánnyal, akivel játszmáztunk, nehéz volt vele a kommunikáció mert nagyon halkan beszélt, és mivel alacsony volt a tolószéke, nekem pedig fájt a derekam, nem igazán tudtam közel hajolni hozzá. Így eltartott egy ideig mire megértettem, hogy mi is a válasza a kérdéseimre, illetve, hogy mit szeretne tőlem kérni. Másodszor egy másik tüneményes kislánnyal, aki folyamatosan érdeklődött, nagyon gyorsan megtanulta a technikákat és a tolószékes kis hölgyről is ő mesélt nekem. A harmadik már egy idősebb lány volt (érdekes, hogy csak lányok léptek velem kapcsolatba, pedig eddigi tapasztalataim során a fiúk jobban keresik a társaságomat a munka során), ő azonnal nyitott felém és elmesélte a nagy bánatát és a félelmét a kiskutyájáról, akit műtenek. Valamennyire sikerült megnyugtatnom, hogy a kutyuska túl fogja élni a beavatkozást. Összességében, akik nyitottak felém, azonnal bizalmi kapcsolatba léptek velem méghozzá feltétel nélkül.

    Véleményem szerint remekül együttműködtünk mind a feladatok megosztásában, mind a segítőtevékenységben. Meglepően jól alakult ki ez a csoport. S a fogadó személyzettel is nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki.

    Egy csoporttársammal beszéltem meg bizonyos eseményeket, azonnal a kórház elhagyása után. Ezen kívül meséltem a családomnak és a barátaimnak a tapasztalataimról, de ezeket nem nevezném megbeszélésnek. Magamban próbálom inkább megemészteni az eseményeket, és önmagammal beszélem meg, hogy mi volt jó, rossz, esetleg mit hibáztam el.

Valahogy így értékelem én a helyzetet:
"Az ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa. Segíteni mindig lehet, mindig lehet csak egy kicsivel többet adni."