Oktatás és társadalom - 2014. szeptember 15.

"Álljuk helyünket emberül -
Ki kűzd megél, más elmerül."

Nem meglepő, hogy a motiváció témaköréhez is egy József Attila költeményben találtam meg azt, ami összefoglalja a gondolataimat.
Az, hogy általános vagy középiskolai élményeimet elevenítem fel ide, az lényegtelen. Mindkét időszakban ugyanazok a tényezők vittek előre az úton: álmaim - harag, gyűlölet - fájdalom - bizonyítási vágy!
Elképzeltem apró gyermekként, hogy tanár leszek, s gondoltam szép lassan elbattyogok majd az oda vezetű úton, s komótos tempóban, de minden erőmből elérem a célom, nyugalomban.
Tanultam, mint a kisangyal, szereztem az ötöseimet magamtól, majd arra lettem figyelmes, hogy a tanárok kedvelnek, szívesen beszélgetnek velem, s a társaim ezt villámokat kilövellő szemekkel vizslatják. Ezért az évek alatt, folyamatosan, egyre többen megutáltak és bántottak. Megzuhantam, rontottam, kicsinek éreztem magam, ahhoz, hogy ezzel megbírkózzak, ezzel a fájdalommal, amit okoztak a kegyetlenkedéseikkel.
Hirtelen kellett, az ő gyűlöletükből táplálkozva, magamért dolgoznom, s bizonyítási vággyal tele, bár önbizalomhiányosan szerettem volna az élen maradni. S maradtam is. 
Az, hogy a történelem nem ismétli önmagát egy filozófia zsákutca, hiszen ez az általános iskolai küzdelem, a középiskolában szintén elkezdődött, s itt is sikerült a ranglétra tetejére állnom.
Itt, az egyetemen már nem áll fenn a helyzet, itt egyszerűen magamtól, magamért, az álmaimért küzdök. :)