2012. 02. 24. - Bevezetés a pedagógiai tanulmányokba
 

Szerintem az a jó tanár, aki az évek folyamán feleslegessé teszi magát.

A tanításban a legfontosabb, hogy az ember hivatásból, odaadással csinálja.

A tanulásban az a lényeg, hogy mindenben megragadjuk azt, ami érdekel, s így a javunkra kamatoztassuk.

Az iskola arra való, hogy terelgesse a diákokat az „élet” felé, s (ha nincs) célt alakítson ki a fiatalokban.

A tanár-diák kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a felek kölcsönösen tiszteljék egymást.
   

Nagy örömmel láttam az első feladat keretein belül, hogy többen is úgy fejezték be az egyes mondatokat, ahogy én. Ez két dolgot jelenthet, hogy vagy többünk jól látja a dolgokat, vagy éppen, hogy rosszul. :D Ez főként a negyedik és az ötödik pontban mutatkozott meg, az első három tétel, nem kifejezetten került górcső alá. Azonban töredelmesen be kell vallanom, hogy az első szintaxis, egy számomra kedves író, Georg Orwell tollából ered (természetesen nem szó szerinti idézetként), s számomra (kb 3-4 éve) ez egy nagyon meghatározó mondat, már-már mottónak is nevezhetném.

Ennek a feladatnak köszönhetően, végre láthattam olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. És ez egy szívmelengető érzés. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi hasonlóság van még bennünk (mert biztos, hogy van).

  
A második feladatból, csak az első mondatot emelném ki, ami szabályszerűen szíven ütött.

„A tanári szakma ugyanolyan, mint bármely más foglalkozás, mindenki számára megtanulható.”

Szabályszerűen felháborítónak tartom ezt az állítást, mert autószerelő, vízvezeték szerelő, pék bárki lehet, aki össze tudja illeszteni a szétesett darabokat, ill. képes összeönteni a lisztet a tojással és az adalékanyagokkal.  Egy tanárnak amellett, hogy az évek során a szakos tudományterület csínját-bínját kitanulja, rendelkeznie kell, olyan belső kompetenciákkal, amik egy szerelő, festő zsigereiben nincsenek benne. Hiszen ezek nélkül a képességek nélkül az ember nem lehet tanár. Mert az, hogy valaki tudja a történelmet, a földrajzot, és favágó módjára leadja az anyagot, nem minősíthető tanárnak!  (Most nagyon felidegesítettem magam! Ritka nagy gyötrelem volt a páromnak ezt az álláspontot támogatni. :D)

  

  
De száz szónak is egy a vége! A mai órához egy percig sem volt kedvem (húzós volt a Kocsonya Fesztivál, halott zombi voltam), de megmozgatta az érzelmeimet mindkét feladat. És kimondottan nehéz volt a teljesítésük. Büszke vagyok magamra, hogy sikeresen végig csináltam. Egyre csak megtanulom az órán, hogy a maximalizmusom nem akkora hátrány, mint ahogy azt sokan gondolják. És kíváncsi vagyok, hogy a lelki világom és az idegrendszerem meddig bírja a bensőm feszegetését. :)

2014. 02. 17. – Bevezetés a pedagógiai tanulmányokba

Az első óra nem múlta felül a várakozásaimat, hiszen nem vártam semmit, elképzelésem sem volt, hogy mire is kell számítanom. Mikor megláttam az ajtóban Antettát és Imre tanár urat, azonnal a felvételi elbeszélgetés jutott eszembe, annak is az a pillanata, amikor közöltem, hogy valaha patológus (is) szerettem volna lenni, s az erre kapott „ó de perverz” felkiáltás és nevetés együttese.

A padok átrendezése azonnal meghaladta kondíciós képességeimet, jobb szeretem az agyamat tornáztatni, s persze ez sem váratott soká magára, hiszen a kapott feladatok komoly töprengésre késztettek önmagammal kapcsolatosan.  A gomb választása, s a választás meg indoklása volt a könnyebb feladat, hisz a nagy fekete gomb, ahogy mondtam „olyan, mint a lelki világom (nagy és sötét)”.  A tenyerem körberajzolása is elég jól ment, de az 5 személyes tulajdonság felsorolása már annyira nem, valójában gyötrelem volt, de később beszélni magamról, kitölteni a 3 percet és Barbival együtt munkálkodni határozottan jó volt.  Kiülni a többiek elé, s hallgatni, ahogy rólam beszélnek… már kevésbé esett jól. Nem szeretem, ha a személyiségemben turkálnak idegen emberek.

Apropó… idegen emberek.  Nem tudom elfogultság-e vagy sem, de a csoporttársaimon kívül, alig volt olyan ember, aki első ránézésre, majd másodikra szimpatikus lett volna számomra. Örültem, hogy Barbival, mint magyarossal osztozhattam a munkában, mert nem éreztem úgy (aznap), hogy nyitott vagyok a többiekre. A bemutatkozós feladat után, nőtt azok száma, akiket besoroltam a „talán tudnék vele beszélgetni” kategóriába, de bőséggel sorakoznak a még mindig unszimpatikus egyének (főként a magukat túljátszó fiatalemberek :)). 
  

Összességében jól éreztem magam, várom a következő órát!