2014. 02. 17. – Bevezetés a pedagógiai tanulmányokba

Az első óra nem múlta felül a várakozásaimat, hiszen nem vártam semmit, elképzelésem sem volt, hogy mire is kell számítanom. Mikor megláttam az ajtóban Antettát és Imre tanár urat, azonnal a felvételi elbeszélgetés jutott eszembe, annak is az a pillanata, amikor közöltem, hogy valaha patológus (is) szerettem volna lenni, s az erre kapott „ó de perverz” felkiáltás és nevetés együttese.

A padok átrendezése azonnal meghaladta kondíciós képességeimet, jobb szeretem az agyamat tornáztatni, s persze ez sem váratott soká magára, hiszen a kapott feladatok komoly töprengésre késztettek önmagammal kapcsolatosan.  A gomb választása, s a választás meg indoklása volt a könnyebb feladat, hisz a nagy fekete gomb, ahogy mondtam „olyan, mint a lelki világom (nagy és sötét)”.  A tenyerem körberajzolása is elég jól ment, de az 5 személyes tulajdonság felsorolása már annyira nem, valójában gyötrelem volt, de később beszélni magamról, kitölteni a 3 percet és Barbival együtt munkálkodni határozottan jó volt.  Kiülni a többiek elé, s hallgatni, ahogy rólam beszélnek… már kevésbé esett jól. Nem szeretem, ha a személyiségemben turkálnak idegen emberek.

Apropó… idegen emberek.  Nem tudom elfogultság-e vagy sem, de a csoporttársaimon kívül, alig volt olyan ember, aki első ránézésre, majd másodikra szimpatikus lett volna számomra. Örültem, hogy Barbival, mint magyarossal osztozhattam a munkában, mert nem éreztem úgy (aznap), hogy nyitott vagyok a többiekre. A bemutatkozós feladat után, nőtt azok száma, akiket besoroltam a „talán tudnék vele beszélgetni” kategóriába, de bőséggel sorakoznak a még mindig unszimpatikus egyének (főként a magukat túljátszó fiatalemberek :)). 
  

Összességében jól éreztem magam, várom a következő órát!