TIF – GYEK

2016. 04. 07.

     Nem is tudom, mit mondhatnék a napról. Nem is tudom, mi történt azon a napon. A foglalkozást megelőző este nem mondom, hogy kiegyensúlyozottan feküdtem le. A lelki békém annyira romokban hevert, hogy úgy éreztem tetováltatnom kell. Most de már de azonnal. Így a foglalkozást megelőző órában elballagtam a tetoválómhoz és vártam tőle a megváltást, aminek az időpontját jövőhét keddre tűztük ki. Ugyan ott voltam tehát, ahol a part szakad. Abban bíztam, hogy majd a kis barátaim összekaparják a világomat. Ez nem így lett, kontaktba sem kerültem a gyerekekkel, mert a foglalkozás előtt, közben és után is Marcival voltam. Előtte és utána vulkanológusok voltunk és kőzeteket gyűjtöttünk, közben pedig Legóztunk. Egy szuper meghajtásos autót építettünk, amivel Ő folyamatosan elmenekülhetett a bűnözőjével s én, mint a rendőr (egy JEGESMEDVE) üldöztem őt tűzön-vízen át. Ez az annyira elfáradtam, hogy már feltöltődtem állapota volt. Annyira rég voltam már gyerek és még sosem voltam vulkanológus. De ezen a napon mindkettőt sikerült megélnem. Rettentően hálás vagyok azért, hogy ott lehetek abban a közegben, és azért is, hogy így be tudtam lopni magam Marci szívébe. :) 

    Amit talán ki szeretnék emelni a délutánból, az a szintetizátor volt. Annyit volt már dolgom az életben zenészekkel, hogy jajj, de nyilván nem egy tappingolós, nyígatós metalcore előadást vártam a gyerekektől. Emlékszem, hogy rengeteg alkalommal gubbasztottam életemben törökülésben a szőnyegen és csodálattal hallgattam, ahogy az ágy szélén ülve nekem szólaltatja meg 10 ujj a húrokat. Majdnem ezt a szintű csodálatot éreztem, amikor Zs. egy kézzel játszott a speciálisan átalakított szintetizátoron. Annyira lelkesek, annyira bátrak, annyira ügyesek.
    Több új arcot is észrevettem aznap az osztályon, de sajnos nem volt alkalom rá, hogy megismerkedjünk, remélem, hogy a következő foglalkozáson sikerül kapcsolatba lépnem velük. Valamint voltak olyan pofik, akik bizony nekem a tavalyi félévből ismerősek voltak, pl. E., de számára én nem voltam az. Nyilván nincs ezen miért felháborodnom vagy szomorkodnom. Nem hagyhatok mindenkiben maradandó nyomot. :) Azt is sajnáltam, hogy aznap nem tudtam T-vel asszonykodni, mert ez az ott töltött időm nagy részét kiszokta általában tölteni. Azonban azt a káoszt, ami volt, azt a pezsgést és idegbajt nekem egy percig sem lett volna akkor lelkivilágom végig csinálni. Összességében úgy értékelem, hogy ez a nap így volt tökéletes. "Nyugis" legózás és kőzetkeresés. Ez volt nekem arra a napra elrendelve, és ez így volt tökéletes. :) Sok alkalmam lesz még a GYEK-ben a gyerekekkel foglalkozni, de lehet, hogy ez a lehetőség nem adatott volna meg még egyszer ebben a formában.

"A csoda észrevétlenül lép az életedbe. 
Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. 
És csak sok év múlva döbbensz rá, hogy igen, ez csoda volt! 
Észre sem vetted!"

    Nem írok most többet, csak beszúrom az óvodás csoportommal készült képeket. És kicsit továbbgondolom azt a megjegyzést, hogy olyan vagyok, mint egy óvónéni. Megnézném az anyukák és apukák arcát, mikor első nap hozzák oviba a csemetéjüket és a foglalkoztató teremből kilép egy miniszoknyás, tetovált óvónő és bájosan mosolyogva kiemeli ölelő karjaik közül a gyermeküket. Talán a szociális pályák közül az óvónő az, ami már nem lenne nekem való. Imádok játszani, imádom a gyerekeket de ha ezt napi 8 órában kellene csinálnom, akkor biztos hamar elmúlna mindkettő varázsa. 

Ui.: A héten többször azt hittem, hogy elfelejtettem valahova elmenni, hogy nem írtam be a noteszembe valamelyik időpontot, mert az lehetetlen, hogy egy héten csak 3 órát önkénteskedem. A múltheti 12 óra után egyszerűen nem tudtam hova tenni, hogy mi ez a pitiáner 3 órácska. :) És nem értem, hogy miért nem vagyok a hét végére megdögölve. Mikor tudatostul bennem, hogy valóban csak ennyi volt a hétre, felmértem, hogy a jövőhéttől megint kezdődik a hajtás és újra "normális" lesz az életem.

"Ma az a divat, hogy mindenki magával foglalkozik. 

Tönkretettük a Földet, de remélem, még épp idejében rájövünk, hogy egymáson segíteni is jó."

TIF – Diósgyőri Lakásotthon, GYEK

2016. 03. 29., 2016. 04. 01., 2016. 04. 03.

Úgy érzem célszerűnek, ha a héten végig vitt 3 foglalkozást egy bejegyzésben rögzítem, hiszen a terepen töltött alkalmak pont úgy folynak össze, mint a megélt napok. Az egész hetem ívét megadták ezek az alkalmak. Kedden Lakásotthon, pénteken GYEK, vasárnap ismét Lakásotthon.

De hogy is volt ez a hét legelején?

     A „szünet” ellenére már hétfőn fájó szívvel itthon hagytam a Cicámat, hogy fitten, frissen tudjak Diósgyőrbe menni kedd délután. Ez az ötlet utólag bizonyult igazán zseniálisnak, mert így már kedden reggel 8-tól mehetett a hajtás (ami végül is 8-tól 10-ig annyit jelentett, hogy telefonos konzultáció zajlott, hogy mennyire késésben vagyunk és mennyire szenvedünk és mindjárt indulunk, és igen már nekem is csak a cipőmet kell felvennem). A nap első szépséges pontja az volt, amikor az egyetlen húsvéti locsolóm megállt velem szemben a tanszéki könyvtárban és orbitális hangerővel előadott egy locsolóverset (tényleg meghatódtam, megérte a Kindertojás, csoki, süti kombót). S ekkor még csak 10 órát mutattak az órák. A második megrengető élményre nem is számítottam, és még én magam is meglepődtem, hogy hiába jártam már néhányszor a Népkert fölötti téren, azon a délelőttön szíven ütöttek az emlékeim. Nem tudom, hogy elkeseredtem vagy mosolygott a szívem... Még csak fél11 volt, és már 2 érzelmi viharon túl voltam. Nem voltam képes eldönteni, hogy várom, hogy menjünk a gyerekekhez, vagy a takaró alatt akarok szenvedni egész nap. De a későbbiekben a készülődés helyetti Marcival való legózás azt hiszem feloldotta minden feszkómat. Így, ebben az állapotban – természetesen késve – elindultunk a Lakásotthonba.

    Az itt töltött 3 óra alatt köveket dekupázsoltunk, kezek sziluettjéből készítettünk fákat és színes betűkből kiraktuk a gyerekek nevét a szobáikba (és természetesen az összes szerelmes szív kiragasztotta a kiválasztottja nevét is) . Maga a foglalkozás természetesen gördülékenyen ment, ahogy mindig szokott. Mindenki tudta a helyét, senkit nem kellett pesztrálni. Viszonylag sok hallgató volt, így én megengedtem magamnak, hogy pofátlanul leüljek, dekupázsoljak egy követ (amit valaki pillanatok alatt magáévá tett), iszogassam a kávémat és komótosan fotózgassak. Mikor Tibi szeretett volna egy követ készíteni, megkértem az egyik fiút, tanítsa meg neki. Szóval ez az a nap volt, amikor az érzelmeim nem támogatták azt, hogy én pörögjek, mint az őrült. Persze, ha nem lett volna ott Virág, éreztem volna a felelősséget és ott lebegtem volna mindenki válla fölött.

     Egy emlékezetes esetet adott ez a nap, természetesen I-hez kötődik. Komolyan mondom, ha nem lenne azonos a vezetéknevünk, a nevemre venném, mert annyira szerencsétlen ökör tud lenni, mint én. Bejön a nappaliba és azt mondja:

- Zsuzsa néni nem engedi, hogy átmásszak a kerítésen! - természetesen abszolút hülyének néztem, hogy minek akar átmászni, majd közölte....

- Andi néni, felrúgtam a cipőmet a szomszéd ház tetejére! Segítsen már visszaszerezni! - Halálos nyugodalommal kezeltem a helyzetet, én is hülye gyerek voltam, én is felrúgtam annak idején a cipőmet a háztetőre, leültem a dívány szélére és komoly töprengésbe kezdtem.

- Jól van I., csengessünk át. Visszaszerezzük! - sajnos a 3 szintes, gazdagék palotája, ami lassan kacsalábon forog, nem volt csengő. Vissza a lakásba. És megindult az igazi agyalás, könyörgéssel fűszerezve.

- Andi néni, tessék már meggyőzni Zsuzsa nénit, hogy engedjen átmászni.

- Nem győzködöm, nem ülöm le a 10 évet miattad, mert leesel és kitöröd a nyakad. Meghalsz itt nekem a francba.

- Megígérem, hogy nem halok meg!

- Ez kevés, nem mászhatsz át!

- Akkor menjünk rugdossuk a kaput, vagy álljunk a házuk elé kocsival, Andi néni ki hoz egy kocsit az udvarról és dudálunk, mint az őröltek.

- I. nem tudok vezetni, és nem rugdosom mások kapuját. - S ekkor megérkezett Marcsi, öcsééém az a csaj úgy fütyül, hogy nagyon durva. :O meg lett a tökéletes zajkeltés.

Átballgatunk immáron hárman a szomszédhoz. Marcsi fütyült, vertük a kerítést, próbáltunk olyan hangosan beszélgetni, hogy meghallják odabent. Miután kb. 10 perce vertük a kaput és ugatott a 2 kutya, kijött egy nő. A kapu mögül megkérdezte, hogy mi bajunk van. Elmeséltük a történetet, hogy rúgás, cipő, háztető, kéne vissza. Egy büdös szót nem szólt, hátrament majd jött vissza és hozta a cipőt. Kinyitotta a kaput, hozzánk vágta a zsákmányt és annyit kérdezett gúnyosan: „Mitől repülnek nálatok a cipők?” - csendes mosolygás. „Mitől repkednek nálatok azok a cipők?” - s ekkor még 3 úri hölgy kiillegette magát a kapun s csúfondáros megjegyzéseket téve ránk – jó, hogy le nem köptek – elballagtak mellettünk. Nem esett jól. Nagyon rosszul esett. Az emberek elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek és, hogy ők is csináltak butaságokat. Kifordul a gyomrom, az „én elit felnőtt vagyok” felfogástól. De a legfontosabb még így is az, hogy „A cipő visszaszerzési akció” tökéletesen sikerült. Imádom azt a kis majom kölyköt, minden hülyeségével együtt. :)

„Ha feltetszik mászni itt a kerítésre, itt pedig a korlátra és félig fel tetszik lépni a trambulinra, kicsit ágaskodni kell és akkor látja a cipőmet a ház tetején.” - burkoltabban nem is kívánhatta volna, hogy öljem meg magam. :D

     Kedden lenyomtuk ezt a délután, este alig fáradtan bezúgtam az ágyamba és vártam, hogy legyen péntek, akkor még nem gondoltam, hogy lesz értelme a szerdának, sőt még a csütörtöknek is. Ezzel a két nappal annyi bökkenő volt, hogy többször olvastam az idejük alatt a „Borsodi” feliratot, mint a ZH-ra kellő olvasmányt és az alvást sem vittem túlzásba. Ezek után megindult a péntek reggeli GYEK foglalkozás.

     Azt hiszem, nálunk már nem meglepő, ha reggel 8-kor az Uni-Hotel előtti parkolóban, a kocsi csomagtartójában rakjuk össze a 9-től kezdődő 4 órás foglalkozást. Ez a vér profizmus kérem szépen. :) A már ismert kézsziluettből készült fát, kis kosarat, illetve méhecskéket készítettünk. Ilyen komoly előkészületek után, másnaposan, kialvatlanul, mosatlan hajjal, beesett szemekkel (legalábbis én!) robogtunk el a kórházba. 8.55 volt, amikor valahogy meg kellett mentenem az életem, úgy éreztem, menten elpusztulok. 9.10-re sikerült is beindítanom a vérkeringésem, beléptem a foglalkoztatóba és olyan büszke voltam. *-* A foglalkozást már elkezdték a többiek, nem kellett senkinek elmondanom, hogy mik a tervek, mit mire tudunk használni. Spontánok voltak és csinálták. Nagyon jó volt, hogy ott volt Petra és Angi is, meg persze Ági és Barbi a zenészek mellett. Igazán jó volt látni, hogy megy ez az önkénteskedés, és maguktól jönnek az emberek. :) És azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy megint én voltam a főnök (én, aki még magáról sem tudott semmit), de úgy érzem, hogy jól koordináltam az eseményeket, ha éppenséggel kisiklott az a bizonyos vonat. Nem volt unatkozó gyermek, nem voltak üresjáratok a hallgatók és az önkéntesek napjában sem. Szuper alkotások születtek, és kapcsolatok erősödtek. Megpróbálok néhány emlékezetes percet rögzíteni, hogy ne vesszen a feledés homályába:

- Megalakult a „Pillangó Lányok” nevezetű csoport, Petra, Angi, Zsóka és az én személyem teszi ezt ki. Valójában komoly felelősséggel nem jár, csupán kaptunk egy-egy pillangós nyomdát a kézfejünkre (mint általános iskolában a farsangon). De akár még identitás formáló ereje is lehet ennek a további találkozások során.

- Én fotóztam ma, sajnos csak a mobilommal. Azóta sem tudom feldolgozni, hogy minek fotózom 10 Megapixellel, ha egy ceruzával rajzolnék WC-papírra, akkor is jobb minőséget kapnék...

- M. és Zs., a kis lovagjaim teljesen elhagytak, mióta itt van nekik Ádám. Folyton a nyakán lógnak. Ma mindketten Verdás kifestőt színeztek, de úgy, hogy Ádám mindenféle tuning cuccot festett nekik a képre. Lángcsóvás matricák, csicsás felni meg a fene tudja, mi lehet még menő egy kocsin. De azok mind ott voltak. Akkor méltattak szóra mind a ketten, mikor elmentek tornázni, majd visszakiabáltak, hogy „Ne aggódj Andi, jövünk még vissza.” - én biza egy pillanatig sem aggódtam.

- Ma már E. fenntartások nélkül beszélgetett velem, és mókáztunk és vihogtunk. Ilyenkor azt érzem, hogy egyszer, valamikor, a doktorim után kell nekem egy gyerek. :)

- ANYA, APA – az első szavak, amiket L. minden áron ki akart rakni a színes betűkből. Azok a szavak, amik a Lakásotthonban senkiben fel sem merültek. 

Olyan ez a GYEK 2 árvaházi foglalkozás ölelésében, mint egy szeretet pogácsa két magány puffancs között.

- Büszke voltam magamra, amikor nagyon kreatívan felhasználtuk a Lakásotthonban kivágott betűket és ezzel személyesebbé tettük a kis tárolókosarakat, amiket csináltunk. Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehet a hiánycikkeket létrehozni pl. W-ből A-t, és B-ből E-t csinálni. Minden alkalommal van 1-1 perc, amikor menőnek hiszem magam :D (amellett természetesen, amikor a végén aláírhatom a jelenlétiket, az mindig egy menő pillanat, bár lehet csak kb. 1 hónapig lesz varázsa az egésznek)

- Nagyon mókás volt, mikor L. ki szerette volna rakni a nevét a betűkészletből, de nem volt meg minden elem a 4 betűs nevéhez. Rövid kesergésbe kezdett, leült a székre és úgy láttam, hogy nem esett neki jól, hogy ez most kimarad. Néhány másodperc elteltével azonban felkiáltott: "Várjunk csak, van másik nevem is, Laci, az is jó lesz." - még jó, hogy eszébe jutott a saját neve. :)

"Még a legrosszabb családból is maradhatnak meg kedves emlékek, ha az ember lelke képes arra, hogy keresse a kedveset."

Ezen a napon nem voltak aranyköpések, amitől bepisiltem volna, ekkor egyszerűen nyugis délelőttünk volt, amit vidáman töltöttünk el együtt.

    Azonban abban a percben, ahogy kiléptem a kórházból a végkimerültség utolsó stádiumának jeleit éreztem magamon. Elájulok, szédülök, meghalok. De túléltem (még azért egy Trafikba is el tudtam vonszolni magam). A koliba érve leborultam az ágyra, becsuktam a szemem és gyerekkorom farsangi diszkóinak villódzó fényei játszottak a szemem előtt, az ormótlanul hangos karórám kattogott a fülembe a mély csendben, olyan erős volt minden impulzus, mintha be lennék LSD-zve. S végül is, olyan nekem ez az egész, mint valami drog. Néha érzem, hogy pusztulok el belülről, de nem bírom abba hagyni. Ebből az indíttatásból felpofoztam magam az ágyban vergődve, majd pihenek a sírban, ott lesz időm, most nincs. És nem mondom, hogy kicsattanva, de nagyon vártam a vasárnapot.

    Az 1 napos nem létező hétvégém után eljött a vasárnap. Amit a pénteki GYEK foglalkozás után írtam a végkimerültség utolsó stádiumáról, na azt vasárnap délután kiröhögöm és úgy ítélem, az még csak a kezdeti stádium első foka volt. Ez a vasárnap 17.30, amikor ránézel az órára és tudod, hogy aznap 3 kávét és 2 Hell-t ittál, nem ettél egy falatot sem, és ha 2 percet ültél az is túlzás. Na ez az időpont az, amikor ez után a hét után úgy látom, hogy a végkimerültség végső utáni fázisa lebeg a fejem felett és ha nem figyelek oda olyan klasszikusan zuhan rám mint ahogy a Tom és Jerry mesékben szokta a semmiből egy óriási súly kilapítani szereplőket. Csak ők egy képvágás után továbbsétálnak. Rólam ez nem mondható el... De akárhogy is emésztette fel ez a hét minden energiámat, amit eddig raktároztam, azt kell, mondjam „Birom éééén!”.

     Mariannal már kedden kitaláltuk, hogy vigyük ki a gyerekeket a Csanyikba, és focizzunk egy kicsit. Sajnos ez kedden nem jött össze, de vasárnapra tökéletesen kiforrta magát az ötlet. Judit, Mariann és István is autóval jöttek a foglalkozásra, így mindannyian befértünk a 3 kocsiba és nekiindultunk a magaslatoknak. Már megérkezésünkkor futball felszerelésben vártak minket a gyerekek, akik eredendően nem is tudták, hogy mi a terv délutánra. Nem meglepő, hogy óriási öröm volt a fogadtatása a dolognak. (Itt szeretném beszúrni egy kósza gondolatként, hogy ha esetleg netalántán számítani fog a szavam a félévzáró értékelés során, megvan, hogy kiket nyomnék fölfelé. Természetesen elfogultság mentesen, csakis „szakmai” megítéléseim alapján.)

Induljunk el, mindenki válasszon autót, nem meglepő, hogy a srácok rácuppantak Judit BMW-jére, de mivel abban én már elfoglaltam egy helyet, csak hárman jöhettek velünk. Nagyon testvériesen I., B. és K. utazott a hátsó üléseken.

    Istenem, annyira csodálatos odafent minden. *-* Annyira vágytam már oda, kb. 10 éve nem voltam arra és rettentően hiányzott az a letisztult természetesség, ami ott leledzik. Apááám, milyen fotókat lehet ott csinálni... 


   Focival nyitottuk a napot egy füves-salakos területen. Borzasztó volt ott a terep, de némelyik MLSZ által elfogadott magyar pályánál jobb volt. István beállt a kapuba, a gyerekek 3-3 fős csapatokban játszottak. Majd mikor rájöttek, hogy túl nagy az a pálya 6 főnek átbaktattunk a beton focipályára (ahonnan elüldöztünk egy apukát a két kisgyerekével, de sűrűn bocsánatot kértem és azt hiszem, megértették a helyzetet). Ott már igazi futball élmény vett körül minket, Marcsi volt a bíró, én voltam a partjelző, a 3-3 fős csapatok maradtak. Kezdőrúgás, füttyszó, les, kéz, korrupt bíró, vak partjelző, minden volt, amit egy élvonalbeli meccsen láthatunk. A félidők 4 percből álltak, amik között 10 perc szünet volt, mert mindenki rettentően elfáradt. Tehát kb. 8 percet játszottak 10 perc szünettel. A meccs végül 2-2-es döntetlennel ért véget. Megbeszéltük, hogy egy következő alkalom során még komolyabban vesszük a dolgot és lesz kupa, ill. nyereménytorta is.

Ezt követően egy egyszerűbb mégis megterhelőbb sportra tértünk át. Tollasoztak a fiatalok. Orkánban. Nem nagyon jött ez össze, így úgy döntöttünk ,tovább állunk és felfedezzük a környezetünket.

    I. és Zs. fára akartak mászni. Én idióta ökör megengedtem nekik. I. szépen felmászott, üldögélt, mikor megkértem, hogy jöjjön le, lejött. Zs.-re azonban kicsit eldurrant az agyam. Felmászott a fára és elkezdte a lábával letörni az ágakat. Először szépen kértem, jöjjön le. Nem jött le. Megfenyítettem a tollas ütővel, nem jött le. Akkor jött a sablon „Jó ha nem jössz le, hazamegyünk” duma. Talán ez vált be a legjobban. De azért fontosnak éreztem, hogy némi környezetvédelmet neveljek a gyerekbe, és elmeséltem neki, hogy annak a fának, az, hogy letöri az ágát, pontosan annyira fáj, mintha én most megfognám a karját, beletalpalnék és viccből kettétörném. Azt hiszem, megértette. Viszont nem vagyok biztos a pedagógiai módszereim megfelelőségében. :D

   Elhagytuk a megcsonkított fákat s így esett az utunkba egy erdős terület, amiből azért van odafent bőven. És itt szabadult el a valódi pokol. „Ne menj oda! Tedd le azt a fát! Megmondtam már, hogy ne dobáld a másikat fával! Gyere onnan, beszakad alattad! Ne mássz fel a fára! Direkt csinálod, direkt téped az idegeimet! A f*szomba már, csinálj, amit akarsz, de ha meghalsz megöllek!” - és ezek közöl nem mondhattam ki mindent. 

Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Walking Dead-ben lennék. Gyerekek óriási botokkal rohangálnak, bújkálnak a fák mögött, ketten „meghaltak”, akiket a többiek falvelekkel eltemettek, volt sírás, mert az egyiküket szemenszúrta a másik egy bottal, találtunk cipőket, amiket el akartunk rakni (egy fél pár magassarkú és egy fél pár férfi cipő, az lett hát a következő feladat, hogy keressük meg a párjukat), de végül szétverték őket. Nagyon szemfülesen számítottam rá, hogy egy-két járkáló megjelenik valahol a háttérben. Végül azonban megúsztuk ép bőrrel zombi és vaddisznó harapás nélkül. (Talán túl sok sorozatot nézek mostanában...) Vaddisznó témában István vitte nálam a prímet, aki azt mondta a gyerekeknek, hogy a hatásos módszer vaddisznó ellen, ha eltakarják a szemüket, mivel ha ők nem látják a vaddisznót, akkor a vaddisznó sem látja őket. Ekkor megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen pedagógus jelölt, aki hülyeségekkel tömi a kölyköket. :D

A zárásban a gyerekek nagyon kedvesek voltak, látták már, hogy elég tropa körülöttük mindenki és vajas-mézes kenyérrel kínáltak minket. Embert tudtam volna ölni egy vajas-mézes kenyérért, ha nem gyűlölném a vajat és a mézet is. Ilyen helyen azonban nem mondja az ember, hogy jajjj nem szeretem. Egyszerűen csak nem vagyok éhes. :) 

DE most ennyi. Nincs elég erőm ahhoz, hogy visszaemlékezzek. Zseniális nap volt. Fantasztikus emlékekkel, amik majd lehet csak 1 év múlva ugranak be, amikor ülök a buszon. :) Rohadt fáradt vagyok, nem tudom, egy üveg vodka kellene-e vagy egy 20 perces ölelés. Alvásra nincs idő.

Elsősorban Mariann és Judit nagyon nagy plusz pontokat vittek haza ma tőlem, de a többieknek is nagyon hálás vagyok, hogy lelkiismeretesen baromkodnak velünk. :) 

"A macska a magányos nők mentsége arra, hogy magukban beszélhessenek."

TIF – GYEK

2016. március 23.

„Az ember utánozni akarta a járást, s föltalálta a kereket, amely nem hasonlít a lábhoz.” - nincs különösebb összefüggésben ez az Apollinaire idézet a gyakorlattal, de már sokadik napja töprengek ezen a tételen s úgy gondoltam, ide is beszúrom. :)

Nem olyan volt ez a nap, mint a többi, amit eddig a kórházban töltöttünk. Ezidáig is úgy éreztem, hogy száz felé szakadok egy-egy alkalommal, de most, hogy Virág nélkül kellett végig csinálni a délelőttöt még inkább rongybabának éreztem magam. 4 hallgatónk volt az napra és egyidejűleg kb. 7-8 gyerek, akik körforgásban cserélődtek a gyógytorna miatt, összességében sok gyerkőccel volt dolgunk. Ez elsősorban azért nehezített a helyzeten, mert így az egész foglalkozás idejét kitöltötte, hogy újabb és újabb gyerekekkel gyártsuk le azokat a kisnyuszikat, amiket már 15 gyerekkel megcsináltunk.

A dokumentálást is én végeztem, igyekeztem minél több fotót készíteni mindenről, amiről csak lehetett, törekedtem rá, hogy segítsem az újonnan jött hallgatókat a beilleszkedésben, feltártam a „Mit csinálunk ma?” kérdés válaszát, amire igazából én sem tudtam a választ. De talán nem is szeretném körbemagyarázni, hogy miért voltam a végére mocskosul fáradt. És miért nem ment a mosoly a foglalkozás végén készült képeken. :)

A mentegetőzés befejeztével, mit adott nekem ez a nap?

Elsősorban azt, hogy k*rvára elégedett voltam (már elnézést). Minden annyira gördülékenyen és stabilan folyt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mindenki tudta, hova menjen, kihez szóljon, mit csináljon, hogy hol van rá szükség. Hihetetlen volt, hogy Virág nélkül sem áll meg az élet. (Kedves Virág! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pótolható, vagy elhanyagolható vagy! Nagyon nagy szükség van rád, de azért kicsit menőnek érzem most magam. :D )

Két igazán kiemelkedő pillanaton akadt meg a tekintetem a nyuszi popók kivágása alatt.

Az egyik egy leányzóhoz köthető, aki a játékszőnyegen ült Zso.-val, a túlmozgásos, csillapíthatatlan energiával feltöltött kisfiúval s mesét olvasott neki, együtt lapozgatták a könyvet s találgatták a betűket. 

Az a tüneményes gyerkőc LEÜLT és CSENDBEN elvolt. Le a kalappal! :)

A másik egy fiatalember érdeme, aki most járt először velünk a kórházban. Nem gondoltam, hogy pátyolgatnom kellene, felnőtt férfiról beszélünk és egyébként sem szokásom körbeugrálni az embereket. Azt mondtam neki, nézd a csajokat és csinálj, amit jónak látsz. Egy percre összetojta a gatyáját, de szerencséjére megjött Zs. és M., akikről tapasztalataink alapján tudjuk, hogy szeretik, ha egy nagyobb fiúval kooperálhatnak, valamint a később érkezett fiúk is megtalálták. Így az egész foglalkozás alatt aktívan tevékenykedett és zseniális darabokat hoztak össze a srácokkal. Büszke voltam rá! Aznap rá a leginkább.

Az, hogy mit csináltam én aznap, azon kívül, hogy főnökasszonyt játszottam, T. szavaival leírva: nyúl p*csákat gyártottam. Mikor a gugliban megtaláltam ezt a nyúlfenekekből álló sordíszt, nem gondoltam, hogy ez ilyen sikeres lesz. Mindenki nyúl popsikat akart csinálni. Nyúl popók magában, nyúl popók tojásra ragasztva, kicsi nyuszi popó, nagy nyuszi popó. Lettek szemtelen nyuszik, 3 szemű nyuszik, 2 popójú, arcátlan nyuszik, mosolygó nyuszik. Nyulak voltak mindenhol. Úgy értékelem, hogy mióta elkezdtem a GYEK-be járni, ez volt a legfelkapottabb ötletem. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán felmérjem, mire van szükségük a gyerekeknek, mit tudunk együtt, vagy ők egyedül megcsinálni. Mi az, ami számukra poénos s ezáltal leköti majd őket. Báár, úgy gondolom, hogy egy fenék minden korosztályban felkapott téma. :)

A nap folyamán a legtöbb időt T.-vel töltöttem, úgy veszem észre, nem akar mással lenni. Engem már megismert, kiismert, megszokott és tudja, hogy ugyanolyan tapló vagyok, mint Ő. Nagyon meghatott, mikor megkérdezte, hogy „A másik asszony hol van? Jöhetne má', 100 éve nem láttam.” - Ezzel azt fejezte ki, hogy hiányzik neki Marcsi. Valamint magától kezdett el mesélni a születésnapjáról, a gyerekek piskóta tortát sütöttek neki Zsókával és kapott egy csomó ajándékot, azt mondta: „Nagy boldogság volt tegnap a szívemben.” majd a lesújtó folytatás: „De ma már nincs.” - kicsit összetört a lelkem. Boldogságot kell helyeznem a szívébe! Egy percre sem hagytam ott, végig ökörködtem, hagytam, hogy kibontakozzon, de nem hagytam, hogy egy pillanatra is üres járat legyen a napjában s mielőtt elvitték tornázni, visszakiabált, hogy „He Asszony, most azt érzem amit tegnap. Ajánlom, hogy gyere jövőhéten!” - majdnem sírtam *most is majdnem sírok*

Ez még inkább megerősített abban, hogy kötődik hozzám, mert „régi” vagyok s ha nem muszáj, nem fog az új hallgatók felé nyitni.

A nevetés irányába fordulva úgy tűnik, hogy ez egy ilyen fenék centrikus nap volt, hisz akárhányszor felálltam a székről T. rácsapott a hátsómra és ez mindenkinek roppantul tetszett. Mikor megkértem, hogy ne csapkodjon mert így nem lehet fotózni, csak annyit mondott: „Más úgysem nyúl hozzád.” - sokat mondjuk nem tévedett, úgyhogy ráhagytam. :D Főleg azért mert úgy éreztem, hogy az intim szféránk ezen furcsa találkozása végeredményben pozitív eredményekkel fog járni. S azzal is járt, ugyan azt érezte, amit tegnap. :)

De egy, ezeknél a megrendítő pillanatoknál is hihetetlenebb dolog történt: hallottam E-t beszélni. Hangosan beszélni, kacagni, T-vel kötözködni. Azt hittem, ez a pillanat sosem jön el, de csak 6 hónapot kellett rá várnom. S nem gondoltam, hogy nyuszi fenekek fogják ezt a folyamatot elindítani, ugyanis az első kacaj T. azon felkiáltására történt, hogy „Ejjj de jó p*csája van a nyulamnak.” S erre E. is egy formás idomokkal megáldott nyulat szeretett volna magának. Meg tudtam volna zabálni annyira tünemény. :)

És igen, eszembe jutott még egy, sokkoló pillanat volt, amikor Zso., a hiperaktív kisfiúnk felém jött, térdre vetette magát a lábaim előtt s átkarolta a bal combomat a fejét pedig a hasamba fúrta. Mi a fenét kell csinálni, ha egy férfi térdre borul és a lábaid előtt hever? Azt hiszem, mozgó, öntapadós gülüszemeket kell neki adni meg egy tégely ragasztót, kardozni, majd fetrengeni vele a földön. Remélem, ha egyszer valaki térden állva megkéri a kezem nem ezt a beidegződést fogja belőlem kiváltani („bocs, most nincs nálam gülüszem, úgyhogy nemet mondok”).

A nap zárását M. koronázta meg:

- Andi, ha szegény leszek, eladlak téged Ebay-en!

- Miért pont engem?

- Mert milliomos lennék abból, amit érted kapnék!

* pofám leszakad, hogy lehet ilyen cukinak lenni *

Rettentően élveztem ezt a napot. Bár az elkészült képeken ez talán már nem látszik. Ezen az alkalmon is odajöttek hozzám a csajok, hogy elmondják mennyire gyönyörű vagyok és megfogdoshatják-e a hajamat!? Mikor meglátom a rólam készült képeket, én nem értem, mit látnak ezek a gyerekek bennem. Lehet csak a glóriát a fejem felett. Borzasztóan elfáradtam, nem bírtam én már a végén mosolyogni (mondjuk végig röhögtem mind a 4 órát), a hajam is úgy állt, mint egy szénaboglya. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de ez mondjuk tényleg nem olyan fontos.

Zárásként nagyon sokat jelentett, hogy a foglalkozás végén oda jöttek hozzám a zenészek, hogy írjam alá a jelenléti ívüket (pedig addigra már Virágék is megérkeztek). Furcsa módon néha úgy érzem mintha „felnéznének” rám.

TIF – GYEK

2016. március 11.

     A blogom egyes darabjai olyanok lehetnek, mint a Tanárképző Intézet által megvásárolt hirdetési felületek. Alkalomadtán olyan vagyok, mintha jó pénzért futtatnám az itt életben levő rendszert. Néha számomra is fura, hogy mennyire baromira jó ez az egész, amit csinálunk. :)
     Nálam már idősebb zenész hallgatókkal tértem vissza a gyermekrehabilitációs osztályra, mint önkéntes mentor. Önkéntes és mentor. Mindkét pont mérföldkő az életemben. Eddig kötelezően csináltam, mint hallgató de mostanra átálltam a sötét oldalra és hiába csinálom ugyan azt, amit eddig, sokkal de sokkal másabb a munka. Magabiztosabb és határozottabb lettem (annak ellenére, hogy ezekkel eddig sem volt problémám).

     Végre itt a tavasz, vége a téli depressziónak, a rövid nappaloknak, lassan már rövidnadrágban nézhetjük az Eb-t a kivetítőtökön egy hideg sör kíséretében (ha kicsit felemelkedem a földről, simán elvinném magammal a gyerekeket is :D). Viszont még mindig a foglalkoztatóterem falai közt járunk az előző félévben megismert apróságokkal.

Zsóka megtartotta az új hallgatóknak az eligazítást az első 10-15 percben, tudom, hogy nekik is pont annyit segített, mint nekünk annak idején: semmit. Abban a pillanatban, amikor meglátod a gyerekeket betódulni az ajtón, a Zsóka által nyújtott kicsi biztonság érzet is eltűnik belőled.

2 hónapja nem találkoztunk, 2 hónap után újra szemtől szemben álltunk egymással, mint egy vadnyugati filmben. Kibiztosított filctollakkal és töltött ragasztókkal. Leendő és régi barátokkal. Pillangós, virágos, katicás díszeket készítettünk a gyerekeknek otthonra s a foglalkoztató terem díszítésére.

     Kit fújt hozzám először a szél? M.-t, ezúttal Zs. nélkül, s T.-t a szokásos asszonykodó stílusával. Borzasztóan örültem nekik, annyira vártam, hogy mondjanak valamit. És mi történt? Egy büdös szót nem szólt hozzám egyikük sem. Baj volt, valami baj, amit nem mondhatnak el, amit nem szeretnének elmondani, amit én nem hagyok annyiban. Ültem hát ott magamnak, ők csendben én nem. Úgy gondoltam, hogy ha beszélek mindenféle ökörséget, akkor majd valamelyikük megszólal. „Jól van gyerekek, nem baj, én sem szeretek ám beszélni. … Bár ahhoz képest, egyfolytában pofázom.” - „Heee, Asszony, tényleg sokat beszélsz.” - Köszönöm Istenem, az első teljes értékű mondat T-től. Innentől nem kellett már sok és M. is megszólalt, sőt még ragasztót is vett a kezébe s nem kellett tovább helyette dolgoznom. Aztán megjelent Zs., az igényesen golyóstollal készített Barca tetkóját mutatta az alkarján, összehasonlítottuk az én Odi et Amo tetoválásommal, hát Ő nyert. A tetkó mutogatás odáig vezetett, hogy M.-val elkezdtünk latinozni. Lefordítottuk a tetkómat, megbeszéltük, kitől az idézet, úgyhogy csináltam egy rögtönzött irodalmi 10 percet. :)

 

    És. mikor azt hittem, hogy nem lehet jobb a nap, megjelent a csodáskékszemű gyógytornász tanárbácsi, és akkor már minden mindegy volt. :D A sors azonban úgy gondolta, hogy ad még nekem aznapra valamit, Er-t. A kislány, akivel a legelső alkalmon foglalkoztam, akinek órákat könyörögtem, hogy megtörjön a jég és csináljon velem valamit. Most Cinti próbált belőle kicsikarni valami reakciót, de semmire nem reagált neki. Észrevettem, hogy nem megy a dolog, s elindultam feléjük, Er. észrevett és azonnal vigyorogni kezdett. Odamentem, megfogta a kezem és már  gurult is velem az asztalomhoz. Sajnáltam, hogy Cintinek ez most nem jött össze, de Er-ért meg kell küzdeni. A hátralévő 2 órában csak velem volt hajlandó dolgozni, és mindent (azokat a díszeket, amikhez nekem közöm sem volt) velem csinált. Sajnos pofátlanul elvettem mások munkáját, de ezért a mosolyért megeshet, hogy lelkeket is elvennék.

Sok kedvenc pillanatom volt a napban a már leírtak mellett, többek között ezek:

Miután Er.-rel már mindent megcsináltunk, amit tudtunk, úgy döntött, tovább áll és körbe gurulgat a teremben. Az ajtó előtt volt egy nagy placc, ahol nem járt senki, így ott kezdett magában mókázni. Egy általam még nem ismert kisfiúban remek partnert talált, hiszen ahogy Er. driftelt, kacskaringózott, tolatott a kerekesszékével, a kisfiú autóhangokat utánzott, tuningautó, forma 1-es autó, kamion tolatóradarja, minden játszott, amitől még egy autókhoz nem értő ember is a hasát fogja a nevetéstől. Iszonyatosan találékonyak és kreatívak és csodálatosak!

"Nagyon nem bírok már itt ülni!" - mondta Gy. - "De mennyire rossz lehet azoknak, akik kerekesszékben ülnek egész nap s nem tudnak felállni." - Ennyi elég volt ahhoz, hogy ráüljek a saját számra, s többet ne csapkodjam magam a földhöz, amikor már halálosan szenvedek Gyakorlati filozófia órán attól, hogy még 1 órát ott kell ülnöm.

„Anyukámnak 3 gyereke van, egy ilyen én fajta meg a másik kettő ...” - még nem hallottam ilyen jellegű bemutatkozást, ez volt az a mondat, amit a háttérből hallottam ki, miközben nyüzsögtek körülöttem, de ezt nem tudta az ember a füle mellett elengedni. Óriási fazonok vannak ezek között a gyerekek között.

Összességében büszke vagyok a zenészekre, hogy ilyen remekül vették az első akadályt. A fiúk meglepően ügyesek voltak. Összeszedettek és talpraesettek s úgy láttam, hogy mindenki megtalálta a maga kis barátját, aki a félévre az övé lesz.

-

Mielőtt újult erővel neki vágnék a következő félév izgalmainak, úgy érzem, szükséges, hogy lejegyezzem az elmúlt 2 hónap eseményeit. A GYEK komfortos termeit elhagyva, színes falait orvul ledöntve átléptem egy másik mába, bepillantást nyertem a Diósgyőri Lakásotthon és a Gyermekváros rideg (?) valóságába.

„Lakásotthon” - milyen megnyerő kifejezés. Egy hely, ahol otthontalan gyermekeknek nyújtanak lakhatási lehetőséget.

„Árvaház” - mennyire fáj ezt a szót még leríva is látnom. Olyan szociális intézmény, ahol szüleiket elvesztett (nem családból kiemelt, nem elhagyott) gyermekek élnek. Szülőtlen, anyátlan, apátlan, árva.
ÁRVA – életem során oly sokat ízlelgettem ezt a szót. Félárva vagyok, 15 éve egy percen múlt, hogy nem hagytam el a „fél” státuszt, s nem azért, mert édesapám főnix módjára feltámadni látszott hamvaiból. Fáj nekem ez a szó, ez az állapot. Az autista gyermekek mellett az árva gyermekek irányába vagyok a legérzékenyebb. Ezért is szerettem volna annyira elmenni a Lakásotthonba, s pontosan ezért nem szerettem volna elmenni. Újabb vizsga volt ez magamnak, a lelkemnek, az idegrendszeremnek. És átmentem!?

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy mehetünk önkénteskedni erre a helyszínre is, de mikor megtudtam azt, hogy adománygyűjtésből befolyt összegből kreatív eszközöket és egy trambulint vásároltunk nekik, na az volt a csúcsa az egésznek. S annak a felismerése, hogy én vagyok a szerencsés, aki összerakhatja azt a bazi nagy trambulint, hát az istenkirály érzés volt. Imádok építeni.
Annyira jól esett, hogy itt is közvetlenül, barátságosan fogadtak minket. Az első pillanattól barátokként. Éppen, hogy bemutatkozni volt lehetőségem máris száműzve lettünk az udvarra Imi kollégámmal, hogy építsük fel a trambulint. És persze előtte cipeljük el a kocsitól a hátsó udvarig (az 52 kilom legnagyobb sikere ez volt azon a napon) a még dobozban lévő szerkezetet. Minden gyerkőcöt betereltek a kreatív foglalkozásra, de két dacos fiatal nem hagyta magát s így velünk maradtak építkezni. Kinyitottuk a dobozt, megláttam azt a rengeteg darabot, mi a t*köm ez a sok kis mütyűr? o.O Pánikba estem, Imi nem, és a gyerekek sem. Végül visszarántottak a földre, hogy „néni, nem kell besz*rni”, megcsináljuk, mondta I., egy nagyon kedves fiúcska. Önbizalommal felszerelkezve, zakóból kigombolkozva nekiálltunk. Húztunk, vontunk, kötöztünk, forgattuk a használati utasítást, néha sírtam, de iszonyatosan élveztem.

- Imiiii én ezt nem éééértem.

- Nem baj szívem, nő vagy.... Hű baszki, ezt most én sem értem.

És jött I. és Ő értette. És megcsináltuk. Megtanultuk melyik a csavarhúzó, melyik az imbuszkulcs, mit hova dugunk és miért. 

Itt viccesen talán megjegyezhetem, hogy a használati utasítás egyik ábrája akár egy óvszer használati utasítása is lehetett volna. A mi „szégyenünkre” mondhatom, hogy remek szócsatát indítottunk el Imivel ebben a témában. 

A két gyerkőc is kíváncsi volt természetesen, hogy min röhög ez a két marha. Megnézték a képet és ők nem láttak benne semmit. Biztatom magam, hogy ez a gyermeki ártatlanságuk egyik jele s nem a tapasztalatok utáni érdektelenség.

Miközben iszonyat jól szórakoztunk, elkészült a trambulin. Vagyis, azt hittük.

- Imiiii itt valami nem jóóóóóó.
- Dehogynem, ne parázz!
- Imi! Ezt nagyon elcsesztük.

És igen, és bonthattuk le majdnem a legelejéig az egészet. Kihagytunk egy lépést. Csak a védőhálót felejtettük el felrakni... Nem borultam ki. :) Mínuszok voltak odakint, egy szál zakóban 1,5 órája építettünk, majd kezdhetjük elölről. Jó móka ez az önkénteskedés. Önkéntes tüdőgyulladás jelöltek. De bárhogy is sikerült összehozni, a végére állt a csoda, és mindenki boldogan ugrált benne és élvezték és imádták és én ezt élveztem és imádtam.

2 igazán emlékezetes párbeszédet jegyeznék le, ami I. és köztem lezajlott a nagy munka alatt:

1.
- Néni! Én szeretném becsavarni a következő csavart!

- Nem néni, Andi vagyok! És oké, csavarhatod.

- Jól van na, hát honnan kellett volna tudnom, hogy Andi nénit kell mondani!?

- Csak Andi!

- Jó, jó. Csak Andi Néni, megjegyeztem.
Feladtam. Öreg vagyok már. Nem küzdök a ráncaim ellen.

2. 

- Andi Néni! Én fogok elsőnek ugrálni, mert mennem kell a parkolóba pe...

- Pe...? Mi pe...?

- Dolgom van na, az a lényeg.

- Na ne sunyiskodj, Pe pe pe pe pe, mint petárda?

- Jaaaj, dehogy. Úgy nézek én ki?

- Jaaaj, dehogy nézel úgy ki, de petárda igaz?

- Jó, az, petárda. Na, vennem kell. Miért nem lehet magának rendesen hazudni?

És ugrált, és elment. Aztán gondolom, lett petárda.

Ami az utóéletet illeti, kb. 2 hét elteltével Diósgyőrbe tartottam az 54-es buszon a barátnőmhöz. Egy ideje már éreztem, hogy bámulnak, de nem néztem fel, zenét hallgattam csendben. Mielőtt leszálltam volna, azonban muszáj volt felemelnem a fejem. Akkor láttam meg K.-t, a másik, de szótlan trambulin-építő segítőnket. Lehalkítottam a zenét és mosolyogva köszöntem. Egy ismeretlen fiú volt vele, akinek bőszen mutogatta, hogy én vagyok az, aki önénteskedni volt nálunk és mennyire jó arc vagyok. Bónuszként leszállás közben azért a srác megjegyezte, hogy jó nő is vagyok, szóval teljes volt az elismerések listája aznapra.

2 hónap telt el, mikor megint találkoztunk a gyermekvárosi Ki mit tud !?-on.
I: Én magát valahonnan ismerem!
- Én voltam nálatok, mikor a trambulint építettük.
I. Tényleeeeeg. Andi Néni. Ugye jön még, mikor jönnek legközelebb?

És én ettől a mondattól megint egy hétre feltöltődtem. :) Jól esett, hogy emlékeznek rám és pozitív emlékek kötik őket hozzám s várnak vissza. Nincs senki az életemben, akihez igazán kötődhetnék. Ezekhez a gyerekekhez kötődöm. Mindegyikükhöz egy kicsit. S ez a sok kicsi kitesz annyit, mint egy „lila ködös, fejelvesztős, nem érdekel a világ csak Ő” szerelem. Annyira csöpögős lenne ebbe a blogba belefoglalni, hogy jajj mit meg nem adnék egy ilyen szerelemért. Ami így is van vagy így is lehetne. De ha lenne, akkor is mindegyiküknek ugyanúgy adnék magamból egy szálat, ahogy most. S azt hiszem, a lila ködös óriás szerelemnek el kellene fogadni, hogy 20-an, 30-an melengetik a szívem egyszerre. :)  Megrendítő visszagondolni, hogy a világrengető reményekkel táplált szerelem halálnak egyik oka ez a tényező volt.*nem létező szerelmi életemre való kitérő ennyi volt*

Nagyon várom, hogy ott legyek velük megint. És megint felépítsem a trambulint, amit a havazások miatt Iminek szét kellett szednie.