TIF – GYEK

2016. március 11.

     A blogom egyes darabjai olyanok lehetnek, mint a Tanárképző Intézet által megvásárolt hirdetési felületek. Alkalomadtán olyan vagyok, mintha jó pénzért futtatnám az itt életben levő rendszert. Néha számomra is fura, hogy mennyire baromira jó ez az egész, amit csinálunk. :)
     Nálam már idősebb zenész hallgatókkal tértem vissza a gyermekrehabilitációs osztályra, mint önkéntes mentor. Önkéntes és mentor. Mindkét pont mérföldkő az életemben. Eddig kötelezően csináltam, mint hallgató de mostanra átálltam a sötét oldalra és hiába csinálom ugyan azt, amit eddig, sokkal de sokkal másabb a munka. Magabiztosabb és határozottabb lettem (annak ellenére, hogy ezekkel eddig sem volt problémám).

     Végre itt a tavasz, vége a téli depressziónak, a rövid nappaloknak, lassan már rövidnadrágban nézhetjük az Eb-t a kivetítőtökön egy hideg sör kíséretében (ha kicsit felemelkedem a földről, simán elvinném magammal a gyerekeket is :D). Viszont még mindig a foglalkoztatóterem falai közt járunk az előző félévben megismert apróságokkal.

Zsóka megtartotta az új hallgatóknak az eligazítást az első 10-15 percben, tudom, hogy nekik is pont annyit segített, mint nekünk annak idején: semmit. Abban a pillanatban, amikor meglátod a gyerekeket betódulni az ajtón, a Zsóka által nyújtott kicsi biztonság érzet is eltűnik belőled.

2 hónapja nem találkoztunk, 2 hónap után újra szemtől szemben álltunk egymással, mint egy vadnyugati filmben. Kibiztosított filctollakkal és töltött ragasztókkal. Leendő és régi barátokkal. Pillangós, virágos, katicás díszeket készítettünk a gyerekeknek otthonra s a foglalkoztató terem díszítésére.

     Kit fújt hozzám először a szél? M.-t, ezúttal Zs. nélkül, s T.-t a szokásos asszonykodó stílusával. Borzasztóan örültem nekik, annyira vártam, hogy mondjanak valamit. És mi történt? Egy büdös szót nem szólt hozzám egyikük sem. Baj volt, valami baj, amit nem mondhatnak el, amit nem szeretnének elmondani, amit én nem hagyok annyiban. Ültem hát ott magamnak, ők csendben én nem. Úgy gondoltam, hogy ha beszélek mindenféle ökörséget, akkor majd valamelyikük megszólal. „Jól van gyerekek, nem baj, én sem szeretek ám beszélni. … Bár ahhoz képest, egyfolytában pofázom.” - „Heee, Asszony, tényleg sokat beszélsz.” - Köszönöm Istenem, az első teljes értékű mondat T-től. Innentől nem kellett már sok és M. is megszólalt, sőt még ragasztót is vett a kezébe s nem kellett tovább helyette dolgoznom. Aztán megjelent Zs., az igényesen golyóstollal készített Barca tetkóját mutatta az alkarján, összehasonlítottuk az én Odi et Amo tetoválásommal, hát Ő nyert. A tetkó mutogatás odáig vezetett, hogy M.-val elkezdtünk latinozni. Lefordítottuk a tetkómat, megbeszéltük, kitől az idézet, úgyhogy csináltam egy rögtönzött irodalmi 10 percet. :)

 

    És. mikor azt hittem, hogy nem lehet jobb a nap, megjelent a csodáskékszemű gyógytornász tanárbácsi, és akkor már minden mindegy volt. :D A sors azonban úgy gondolta, hogy ad még nekem aznapra valamit, Er-t. A kislány, akivel a legelső alkalmon foglalkoztam, akinek órákat könyörögtem, hogy megtörjön a jég és csináljon velem valamit. Most Cinti próbált belőle kicsikarni valami reakciót, de semmire nem reagált neki. Észrevettem, hogy nem megy a dolog, s elindultam feléjük, Er. észrevett és azonnal vigyorogni kezdett. Odamentem, megfogta a kezem és már  gurult is velem az asztalomhoz. Sajnáltam, hogy Cintinek ez most nem jött össze, de Er-ért meg kell küzdeni. A hátralévő 2 órában csak velem volt hajlandó dolgozni, és mindent (azokat a díszeket, amikhez nekem közöm sem volt) velem csinált. Sajnos pofátlanul elvettem mások munkáját, de ezért a mosolyért megeshet, hogy lelkeket is elvennék.

Sok kedvenc pillanatom volt a napban a már leírtak mellett, többek között ezek:

Miután Er.-rel már mindent megcsináltunk, amit tudtunk, úgy döntött, tovább áll és körbe gurulgat a teremben. Az ajtó előtt volt egy nagy placc, ahol nem járt senki, így ott kezdett magában mókázni. Egy általam még nem ismert kisfiúban remek partnert talált, hiszen ahogy Er. driftelt, kacskaringózott, tolatott a kerekesszékével, a kisfiú autóhangokat utánzott, tuningautó, forma 1-es autó, kamion tolatóradarja, minden játszott, amitől még egy autókhoz nem értő ember is a hasát fogja a nevetéstől. Iszonyatosan találékonyak és kreatívak és csodálatosak!

"Nagyon nem bírok már itt ülni!" - mondta Gy. - "De mennyire rossz lehet azoknak, akik kerekesszékben ülnek egész nap s nem tudnak felállni." - Ennyi elég volt ahhoz, hogy ráüljek a saját számra, s többet ne csapkodjam magam a földhöz, amikor már halálosan szenvedek Gyakorlati filozófia órán attól, hogy még 1 órát ott kell ülnöm.

„Anyukámnak 3 gyereke van, egy ilyen én fajta meg a másik kettő ...” - még nem hallottam ilyen jellegű bemutatkozást, ez volt az a mondat, amit a háttérből hallottam ki, miközben nyüzsögtek körülöttem, de ezt nem tudta az ember a füle mellett elengedni. Óriási fazonok vannak ezek között a gyerekek között.

Összességében büszke vagyok a zenészekre, hogy ilyen remekül vették az első akadályt. A fiúk meglepően ügyesek voltak. Összeszedettek és talpraesettek s úgy láttam, hogy mindenki megtalálta a maga kis barátját, aki a félévre az övé lesz.