TIF – GYEK

2016. március 23.

„Az ember utánozni akarta a járást, s föltalálta a kereket, amely nem hasonlít a lábhoz.” - nincs különösebb összefüggésben ez az Apollinaire idézet a gyakorlattal, de már sokadik napja töprengek ezen a tételen s úgy gondoltam, ide is beszúrom. :)

Nem olyan volt ez a nap, mint a többi, amit eddig a kórházban töltöttünk. Ezidáig is úgy éreztem, hogy száz felé szakadok egy-egy alkalommal, de most, hogy Virág nélkül kellett végig csinálni a délelőttöt még inkább rongybabának éreztem magam. 4 hallgatónk volt az napra és egyidejűleg kb. 7-8 gyerek, akik körforgásban cserélődtek a gyógytorna miatt, összességében sok gyerkőccel volt dolgunk. Ez elsősorban azért nehezített a helyzeten, mert így az egész foglalkozás idejét kitöltötte, hogy újabb és újabb gyerekekkel gyártsuk le azokat a kisnyuszikat, amiket már 15 gyerekkel megcsináltunk.

A dokumentálást is én végeztem, igyekeztem minél több fotót készíteni mindenről, amiről csak lehetett, törekedtem rá, hogy segítsem az újonnan jött hallgatókat a beilleszkedésben, feltártam a „Mit csinálunk ma?” kérdés válaszát, amire igazából én sem tudtam a választ. De talán nem is szeretném körbemagyarázni, hogy miért voltam a végére mocskosul fáradt. És miért nem ment a mosoly a foglalkozás végén készült képeken. :)

A mentegetőzés befejeztével, mit adott nekem ez a nap?

Elsősorban azt, hogy k*rvára elégedett voltam (már elnézést). Minden annyira gördülékenyen és stabilan folyt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mindenki tudta, hova menjen, kihez szóljon, mit csináljon, hogy hol van rá szükség. Hihetetlen volt, hogy Virág nélkül sem áll meg az élet. (Kedves Virág! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pótolható, vagy elhanyagolható vagy! Nagyon nagy szükség van rád, de azért kicsit menőnek érzem most magam. :D )

Két igazán kiemelkedő pillanaton akadt meg a tekintetem a nyuszi popók kivágása alatt.

Az egyik egy leányzóhoz köthető, aki a játékszőnyegen ült Zso.-val, a túlmozgásos, csillapíthatatlan energiával feltöltött kisfiúval s mesét olvasott neki, együtt lapozgatták a könyvet s találgatták a betűket. 

Az a tüneményes gyerkőc LEÜLT és CSENDBEN elvolt. Le a kalappal! :)

A másik egy fiatalember érdeme, aki most járt először velünk a kórházban. Nem gondoltam, hogy pátyolgatnom kellene, felnőtt férfiról beszélünk és egyébként sem szokásom körbeugrálni az embereket. Azt mondtam neki, nézd a csajokat és csinálj, amit jónak látsz. Egy percre összetojta a gatyáját, de szerencséjére megjött Zs. és M., akikről tapasztalataink alapján tudjuk, hogy szeretik, ha egy nagyobb fiúval kooperálhatnak, valamint a később érkezett fiúk is megtalálták. Így az egész foglalkozás alatt aktívan tevékenykedett és zseniális darabokat hoztak össze a srácokkal. Büszke voltam rá! Aznap rá a leginkább.

Az, hogy mit csináltam én aznap, azon kívül, hogy főnökasszonyt játszottam, T. szavaival leírva: nyúl p*csákat gyártottam. Mikor a gugliban megtaláltam ezt a nyúlfenekekből álló sordíszt, nem gondoltam, hogy ez ilyen sikeres lesz. Mindenki nyúl popsikat akart csinálni. Nyúl popók magában, nyúl popók tojásra ragasztva, kicsi nyuszi popó, nagy nyuszi popó. Lettek szemtelen nyuszik, 3 szemű nyuszik, 2 popójú, arcátlan nyuszik, mosolygó nyuszik. Nyulak voltak mindenhol. Úgy értékelem, hogy mióta elkezdtem a GYEK-be járni, ez volt a legfelkapottabb ötletem. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán felmérjem, mire van szükségük a gyerekeknek, mit tudunk együtt, vagy ők egyedül megcsinálni. Mi az, ami számukra poénos s ezáltal leköti majd őket. Báár, úgy gondolom, hogy egy fenék minden korosztályban felkapott téma. :)

A nap folyamán a legtöbb időt T.-vel töltöttem, úgy veszem észre, nem akar mással lenni. Engem már megismert, kiismert, megszokott és tudja, hogy ugyanolyan tapló vagyok, mint Ő. Nagyon meghatott, mikor megkérdezte, hogy „A másik asszony hol van? Jöhetne má', 100 éve nem láttam.” - Ezzel azt fejezte ki, hogy hiányzik neki Marcsi. Valamint magától kezdett el mesélni a születésnapjáról, a gyerekek piskóta tortát sütöttek neki Zsókával és kapott egy csomó ajándékot, azt mondta: „Nagy boldogság volt tegnap a szívemben.” majd a lesújtó folytatás: „De ma már nincs.” - kicsit összetört a lelkem. Boldogságot kell helyeznem a szívébe! Egy percre sem hagytam ott, végig ökörködtem, hagytam, hogy kibontakozzon, de nem hagytam, hogy egy pillanatra is üres járat legyen a napjában s mielőtt elvitték tornázni, visszakiabált, hogy „He Asszony, most azt érzem amit tegnap. Ajánlom, hogy gyere jövőhéten!” - majdnem sírtam *most is majdnem sírok*

Ez még inkább megerősített abban, hogy kötődik hozzám, mert „régi” vagyok s ha nem muszáj, nem fog az új hallgatók felé nyitni.

A nevetés irányába fordulva úgy tűnik, hogy ez egy ilyen fenék centrikus nap volt, hisz akárhányszor felálltam a székről T. rácsapott a hátsómra és ez mindenkinek roppantul tetszett. Mikor megkértem, hogy ne csapkodjon mert így nem lehet fotózni, csak annyit mondott: „Más úgysem nyúl hozzád.” - sokat mondjuk nem tévedett, úgyhogy ráhagytam. :D Főleg azért mert úgy éreztem, hogy az intim szféránk ezen furcsa találkozása végeredményben pozitív eredményekkel fog járni. S azzal is járt, ugyan azt érezte, amit tegnap. :)

De egy, ezeknél a megrendítő pillanatoknál is hihetetlenebb dolog történt: hallottam E-t beszélni. Hangosan beszélni, kacagni, T-vel kötözködni. Azt hittem, ez a pillanat sosem jön el, de csak 6 hónapot kellett rá várnom. S nem gondoltam, hogy nyuszi fenekek fogják ezt a folyamatot elindítani, ugyanis az első kacaj T. azon felkiáltására történt, hogy „Ejjj de jó p*csája van a nyulamnak.” S erre E. is egy formás idomokkal megáldott nyulat szeretett volna magának. Meg tudtam volna zabálni annyira tünemény. :)

És igen, eszembe jutott még egy, sokkoló pillanat volt, amikor Zso., a hiperaktív kisfiúnk felém jött, térdre vetette magát a lábaim előtt s átkarolta a bal combomat a fejét pedig a hasamba fúrta. Mi a fenét kell csinálni, ha egy férfi térdre borul és a lábaid előtt hever? Azt hiszem, mozgó, öntapadós gülüszemeket kell neki adni meg egy tégely ragasztót, kardozni, majd fetrengeni vele a földön. Remélem, ha egyszer valaki térden állva megkéri a kezem nem ezt a beidegződést fogja belőlem kiváltani („bocs, most nincs nálam gülüszem, úgyhogy nemet mondok”).

A nap zárását M. koronázta meg:

- Andi, ha szegény leszek, eladlak téged Ebay-en!

- Miért pont engem?

- Mert milliomos lennék abból, amit érted kapnék!

* pofám leszakad, hogy lehet ilyen cukinak lenni *

Rettentően élveztem ezt a napot. Bár az elkészült képeken ez talán már nem látszik. Ezen az alkalmon is odajöttek hozzám a csajok, hogy elmondják mennyire gyönyörű vagyok és megfogdoshatják-e a hajamat!? Mikor meglátom a rólam készült képeket, én nem értem, mit látnak ezek a gyerekek bennem. Lehet csak a glóriát a fejem felett. Borzasztóan elfáradtam, nem bírtam én már a végén mosolyogni (mondjuk végig röhögtem mind a 4 órát), a hajam is úgy állt, mint egy szénaboglya. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de ez mondjuk tényleg nem olyan fontos.

Zárásként nagyon sokat jelentett, hogy a foglalkozás végén oda jöttek hozzám a zenészek, hogy írjam alá a jelenléti ívüket (pedig addigra már Virágék is megérkeztek). Furcsa módon néha úgy érzem mintha „felnéznének” rám.