TIF – GYEK

2016. 04. 07.

     Nem is tudom, mit mondhatnék a napról. Nem is tudom, mi történt azon a napon. A foglalkozást megelőző este nem mondom, hogy kiegyensúlyozottan feküdtem le. A lelki békém annyira romokban hevert, hogy úgy éreztem tetováltatnom kell. Most de már de azonnal. Így a foglalkozást megelőző órában elballagtam a tetoválómhoz és vártam tőle a megváltást, aminek az időpontját jövőhét keddre tűztük ki. Ugyan ott voltam tehát, ahol a part szakad. Abban bíztam, hogy majd a kis barátaim összekaparják a világomat. Ez nem így lett, kontaktba sem kerültem a gyerekekkel, mert a foglalkozás előtt, közben és után is Marcival voltam. Előtte és utána vulkanológusok voltunk és kőzeteket gyűjtöttünk, közben pedig Legóztunk. Egy szuper meghajtásos autót építettünk, amivel Ő folyamatosan elmenekülhetett a bűnözőjével s én, mint a rendőr (egy JEGESMEDVE) üldöztem őt tűzön-vízen át. Ez az annyira elfáradtam, hogy már feltöltődtem állapota volt. Annyira rég voltam már gyerek és még sosem voltam vulkanológus. De ezen a napon mindkettőt sikerült megélnem. Rettentően hálás vagyok azért, hogy ott lehetek abban a közegben, és azért is, hogy így be tudtam lopni magam Marci szívébe. :) 

    Amit talán ki szeretnék emelni a délutánból, az a szintetizátor volt. Annyit volt már dolgom az életben zenészekkel, hogy jajj, de nyilván nem egy tappingolós, nyígatós metalcore előadást vártam a gyerekektől. Emlékszem, hogy rengeteg alkalommal gubbasztottam életemben törökülésben a szőnyegen és csodálattal hallgattam, ahogy az ágy szélén ülve nekem szólaltatja meg 10 ujj a húrokat. Majdnem ezt a szintű csodálatot éreztem, amikor Zs. egy kézzel játszott a speciálisan átalakított szintetizátoron. Annyira lelkesek, annyira bátrak, annyira ügyesek.
    Több új arcot is észrevettem aznap az osztályon, de sajnos nem volt alkalom rá, hogy megismerkedjünk, remélem, hogy a következő foglalkozáson sikerül kapcsolatba lépnem velük. Valamint voltak olyan pofik, akik bizony nekem a tavalyi félévből ismerősek voltak, pl. E., de számára én nem voltam az. Nyilván nincs ezen miért felháborodnom vagy szomorkodnom. Nem hagyhatok mindenkiben maradandó nyomot. :) Azt is sajnáltam, hogy aznap nem tudtam T-vel asszonykodni, mert ez az ott töltött időm nagy részét kiszokta általában tölteni. Azonban azt a káoszt, ami volt, azt a pezsgést és idegbajt nekem egy percig sem lett volna akkor lelkivilágom végig csinálni. Összességében úgy értékelem, hogy ez a nap így volt tökéletes. "Nyugis" legózás és kőzetkeresés. Ez volt nekem arra a napra elrendelve, és ez így volt tökéletes. :) Sok alkalmam lesz még a GYEK-ben a gyerekekkel foglalkozni, de lehet, hogy ez a lehetőség nem adatott volna meg még egyszer ebben a formában.

"A csoda észrevétlenül lép az életedbe. 
Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. 
És csak sok év múlva döbbensz rá, hogy igen, ez csoda volt! 
Észre sem vetted!"

    Nem írok most többet, csak beszúrom az óvodás csoportommal készült képeket. És kicsit továbbgondolom azt a megjegyzést, hogy olyan vagyok, mint egy óvónéni. Megnézném az anyukák és apukák arcát, mikor első nap hozzák oviba a csemetéjüket és a foglalkoztató teremből kilép egy miniszoknyás, tetovált óvónő és bájosan mosolyogva kiemeli ölelő karjaik közül a gyermeküket. Talán a szociális pályák közül az óvónő az, ami már nem lenne nekem való. Imádok játszani, imádom a gyerekeket de ha ezt napi 8 órában kellene csinálnom, akkor biztos hamar elmúlna mindkettő varázsa. 

Ui.: A héten többször azt hittem, hogy elfelejtettem valahova elmenni, hogy nem írtam be a noteszembe valamelyik időpontot, mert az lehetetlen, hogy egy héten csak 3 órát önkénteskedem. A múltheti 12 óra után egyszerűen nem tudtam hova tenni, hogy mi ez a pitiáner 3 órácska. :) És nem értem, hogy miért nem vagyok a hét végére megdögölve. Mikor tudatostul bennem, hogy valóban csak ennyi volt a hétre, felmértem, hogy a jövőhéttől megint kezdődik a hajtás és újra "normális" lesz az életem.