TIF – Diósgyőri Lakásotthon, GYEK

2016. 03. 29., 2016. 04. 01., 2016. 04. 03.

Úgy érzem célszerűnek, ha a héten végig vitt 3 foglalkozást egy bejegyzésben rögzítem, hiszen a terepen töltött alkalmak pont úgy folynak össze, mint a megélt napok. Az egész hetem ívét megadták ezek az alkalmak. Kedden Lakásotthon, pénteken GYEK, vasárnap ismét Lakásotthon.

De hogy is volt ez a hét legelején?

     A „szünet” ellenére már hétfőn fájó szívvel itthon hagytam a Cicámat, hogy fitten, frissen tudjak Diósgyőrbe menni kedd délután. Ez az ötlet utólag bizonyult igazán zseniálisnak, mert így már kedden reggel 8-tól mehetett a hajtás (ami végül is 8-tól 10-ig annyit jelentett, hogy telefonos konzultáció zajlott, hogy mennyire késésben vagyunk és mennyire szenvedünk és mindjárt indulunk, és igen már nekem is csak a cipőmet kell felvennem). A nap első szépséges pontja az volt, amikor az egyetlen húsvéti locsolóm megállt velem szemben a tanszéki könyvtárban és orbitális hangerővel előadott egy locsolóverset (tényleg meghatódtam, megérte a Kindertojás, csoki, süti kombót). S ekkor még csak 10 órát mutattak az órák. A második megrengető élményre nem is számítottam, és még én magam is meglepődtem, hogy hiába jártam már néhányszor a Népkert fölötti téren, azon a délelőttön szíven ütöttek az emlékeim. Nem tudom, hogy elkeseredtem vagy mosolygott a szívem... Még csak fél11 volt, és már 2 érzelmi viharon túl voltam. Nem voltam képes eldönteni, hogy várom, hogy menjünk a gyerekekhez, vagy a takaró alatt akarok szenvedni egész nap. De a későbbiekben a készülődés helyetti Marcival való legózás azt hiszem feloldotta minden feszkómat. Így, ebben az állapotban – természetesen késve – elindultunk a Lakásotthonba.

    Az itt töltött 3 óra alatt köveket dekupázsoltunk, kezek sziluettjéből készítettünk fákat és színes betűkből kiraktuk a gyerekek nevét a szobáikba (és természetesen az összes szerelmes szív kiragasztotta a kiválasztottja nevét is) . Maga a foglalkozás természetesen gördülékenyen ment, ahogy mindig szokott. Mindenki tudta a helyét, senkit nem kellett pesztrálni. Viszonylag sok hallgató volt, így én megengedtem magamnak, hogy pofátlanul leüljek, dekupázsoljak egy követ (amit valaki pillanatok alatt magáévá tett), iszogassam a kávémat és komótosan fotózgassak. Mikor Tibi szeretett volna egy követ készíteni, megkértem az egyik fiút, tanítsa meg neki. Szóval ez az a nap volt, amikor az érzelmeim nem támogatták azt, hogy én pörögjek, mint az őrült. Persze, ha nem lett volna ott Virág, éreztem volna a felelősséget és ott lebegtem volna mindenki válla fölött.

     Egy emlékezetes esetet adott ez a nap, természetesen I-hez kötődik. Komolyan mondom, ha nem lenne azonos a vezetéknevünk, a nevemre venném, mert annyira szerencsétlen ökör tud lenni, mint én. Bejön a nappaliba és azt mondja:

- Zsuzsa néni nem engedi, hogy átmásszak a kerítésen! - természetesen abszolút hülyének néztem, hogy minek akar átmászni, majd közölte....

- Andi néni, felrúgtam a cipőmet a szomszéd ház tetejére! Segítsen már visszaszerezni! - Halálos nyugodalommal kezeltem a helyzetet, én is hülye gyerek voltam, én is felrúgtam annak idején a cipőmet a háztetőre, leültem a dívány szélére és komoly töprengésbe kezdtem.

- Jól van I., csengessünk át. Visszaszerezzük! - sajnos a 3 szintes, gazdagék palotája, ami lassan kacsalábon forog, nem volt csengő. Vissza a lakásba. És megindult az igazi agyalás, könyörgéssel fűszerezve.

- Andi néni, tessék már meggyőzni Zsuzsa nénit, hogy engedjen átmászni.

- Nem győzködöm, nem ülöm le a 10 évet miattad, mert leesel és kitöröd a nyakad. Meghalsz itt nekem a francba.

- Megígérem, hogy nem halok meg!

- Ez kevés, nem mászhatsz át!

- Akkor menjünk rugdossuk a kaput, vagy álljunk a házuk elé kocsival, Andi néni ki hoz egy kocsit az udvarról és dudálunk, mint az őröltek.

- I. nem tudok vezetni, és nem rugdosom mások kapuját. - S ekkor megérkezett Marcsi, öcsééém az a csaj úgy fütyül, hogy nagyon durva. :O meg lett a tökéletes zajkeltés.

Átballgatunk immáron hárman a szomszédhoz. Marcsi fütyült, vertük a kerítést, próbáltunk olyan hangosan beszélgetni, hogy meghallják odabent. Miután kb. 10 perce vertük a kaput és ugatott a 2 kutya, kijött egy nő. A kapu mögül megkérdezte, hogy mi bajunk van. Elmeséltük a történetet, hogy rúgás, cipő, háztető, kéne vissza. Egy büdös szót nem szólt, hátrament majd jött vissza és hozta a cipőt. Kinyitotta a kaput, hozzánk vágta a zsákmányt és annyit kérdezett gúnyosan: „Mitől repülnek nálatok a cipők?” - csendes mosolygás. „Mitől repkednek nálatok azok a cipők?” - s ekkor még 3 úri hölgy kiillegette magát a kapun s csúfondáros megjegyzéseket téve ránk – jó, hogy le nem köptek – elballagtak mellettünk. Nem esett jól. Nagyon rosszul esett. Az emberek elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek és, hogy ők is csináltak butaságokat. Kifordul a gyomrom, az „én elit felnőtt vagyok” felfogástól. De a legfontosabb még így is az, hogy „A cipő visszaszerzési akció” tökéletesen sikerült. Imádom azt a kis majom kölyköt, minden hülyeségével együtt. :)

„Ha feltetszik mászni itt a kerítésre, itt pedig a korlátra és félig fel tetszik lépni a trambulinra, kicsit ágaskodni kell és akkor látja a cipőmet a ház tetején.” - burkoltabban nem is kívánhatta volna, hogy öljem meg magam. :D

     Kedden lenyomtuk ezt a délután, este alig fáradtan bezúgtam az ágyamba és vártam, hogy legyen péntek, akkor még nem gondoltam, hogy lesz értelme a szerdának, sőt még a csütörtöknek is. Ezzel a két nappal annyi bökkenő volt, hogy többször olvastam az idejük alatt a „Borsodi” feliratot, mint a ZH-ra kellő olvasmányt és az alvást sem vittem túlzásba. Ezek után megindult a péntek reggeli GYEK foglalkozás.

     Azt hiszem, nálunk már nem meglepő, ha reggel 8-kor az Uni-Hotel előtti parkolóban, a kocsi csomagtartójában rakjuk össze a 9-től kezdődő 4 órás foglalkozást. Ez a vér profizmus kérem szépen. :) A már ismert kézsziluettből készült fát, kis kosarat, illetve méhecskéket készítettünk. Ilyen komoly előkészületek után, másnaposan, kialvatlanul, mosatlan hajjal, beesett szemekkel (legalábbis én!) robogtunk el a kórházba. 8.55 volt, amikor valahogy meg kellett mentenem az életem, úgy éreztem, menten elpusztulok. 9.10-re sikerült is beindítanom a vérkeringésem, beléptem a foglalkoztatóba és olyan büszke voltam. *-* A foglalkozást már elkezdték a többiek, nem kellett senkinek elmondanom, hogy mik a tervek, mit mire tudunk használni. Spontánok voltak és csinálták. Nagyon jó volt, hogy ott volt Petra és Angi is, meg persze Ági és Barbi a zenészek mellett. Igazán jó volt látni, hogy megy ez az önkénteskedés, és maguktól jönnek az emberek. :) És azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy megint én voltam a főnök (én, aki még magáról sem tudott semmit), de úgy érzem, hogy jól koordináltam az eseményeket, ha éppenséggel kisiklott az a bizonyos vonat. Nem volt unatkozó gyermek, nem voltak üresjáratok a hallgatók és az önkéntesek napjában sem. Szuper alkotások születtek, és kapcsolatok erősödtek. Megpróbálok néhány emlékezetes percet rögzíteni, hogy ne vesszen a feledés homályába:

- Megalakult a „Pillangó Lányok” nevezetű csoport, Petra, Angi, Zsóka és az én személyem teszi ezt ki. Valójában komoly felelősséggel nem jár, csupán kaptunk egy-egy pillangós nyomdát a kézfejünkre (mint általános iskolában a farsangon). De akár még identitás formáló ereje is lehet ennek a további találkozások során.

- Én fotóztam ma, sajnos csak a mobilommal. Azóta sem tudom feldolgozni, hogy minek fotózom 10 Megapixellel, ha egy ceruzával rajzolnék WC-papírra, akkor is jobb minőséget kapnék...

- M. és Zs., a kis lovagjaim teljesen elhagytak, mióta itt van nekik Ádám. Folyton a nyakán lógnak. Ma mindketten Verdás kifestőt színeztek, de úgy, hogy Ádám mindenféle tuning cuccot festett nekik a képre. Lángcsóvás matricák, csicsás felni meg a fene tudja, mi lehet még menő egy kocsin. De azok mind ott voltak. Akkor méltattak szóra mind a ketten, mikor elmentek tornázni, majd visszakiabáltak, hogy „Ne aggódj Andi, jövünk még vissza.” - én biza egy pillanatig sem aggódtam.

- Ma már E. fenntartások nélkül beszélgetett velem, és mókáztunk és vihogtunk. Ilyenkor azt érzem, hogy egyszer, valamikor, a doktorim után kell nekem egy gyerek. :)

- ANYA, APA – az első szavak, amiket L. minden áron ki akart rakni a színes betűkből. Azok a szavak, amik a Lakásotthonban senkiben fel sem merültek. 

Olyan ez a GYEK 2 árvaházi foglalkozás ölelésében, mint egy szeretet pogácsa két magány puffancs között.

- Büszke voltam magamra, amikor nagyon kreatívan felhasználtuk a Lakásotthonban kivágott betűket és ezzel személyesebbé tettük a kis tárolókosarakat, amiket csináltunk. Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehet a hiánycikkeket létrehozni pl. W-ből A-t, és B-ből E-t csinálni. Minden alkalommal van 1-1 perc, amikor menőnek hiszem magam :D (amellett természetesen, amikor a végén aláírhatom a jelenlétiket, az mindig egy menő pillanat, bár lehet csak kb. 1 hónapig lesz varázsa az egésznek)

- Nagyon mókás volt, mikor L. ki szerette volna rakni a nevét a betűkészletből, de nem volt meg minden elem a 4 betűs nevéhez. Rövid kesergésbe kezdett, leült a székre és úgy láttam, hogy nem esett neki jól, hogy ez most kimarad. Néhány másodperc elteltével azonban felkiáltott: "Várjunk csak, van másik nevem is, Laci, az is jó lesz." - még jó, hogy eszébe jutott a saját neve. :)

"Még a legrosszabb családból is maradhatnak meg kedves emlékek, ha az ember lelke képes arra, hogy keresse a kedveset."

Ezen a napon nem voltak aranyköpések, amitől bepisiltem volna, ekkor egyszerűen nyugis délelőttünk volt, amit vidáman töltöttünk el együtt.

    Azonban abban a percben, ahogy kiléptem a kórházból a végkimerültség utolsó stádiumának jeleit éreztem magamon. Elájulok, szédülök, meghalok. De túléltem (még azért egy Trafikba is el tudtam vonszolni magam). A koliba érve leborultam az ágyra, becsuktam a szemem és gyerekkorom farsangi diszkóinak villódzó fényei játszottak a szemem előtt, az ormótlanul hangos karórám kattogott a fülembe a mély csendben, olyan erős volt minden impulzus, mintha be lennék LSD-zve. S végül is, olyan nekem ez az egész, mint valami drog. Néha érzem, hogy pusztulok el belülről, de nem bírom abba hagyni. Ebből az indíttatásból felpofoztam magam az ágyban vergődve, majd pihenek a sírban, ott lesz időm, most nincs. És nem mondom, hogy kicsattanva, de nagyon vártam a vasárnapot.

    Az 1 napos nem létező hétvégém után eljött a vasárnap. Amit a pénteki GYEK foglalkozás után írtam a végkimerültség utolsó stádiumáról, na azt vasárnap délután kiröhögöm és úgy ítélem, az még csak a kezdeti stádium első foka volt. Ez a vasárnap 17.30, amikor ránézel az órára és tudod, hogy aznap 3 kávét és 2 Hell-t ittál, nem ettél egy falatot sem, és ha 2 percet ültél az is túlzás. Na ez az időpont az, amikor ez után a hét után úgy látom, hogy a végkimerültség végső utáni fázisa lebeg a fejem felett és ha nem figyelek oda olyan klasszikusan zuhan rám mint ahogy a Tom és Jerry mesékben szokta a semmiből egy óriási súly kilapítani szereplőket. Csak ők egy képvágás után továbbsétálnak. Rólam ez nem mondható el... De akárhogy is emésztette fel ez a hét minden energiámat, amit eddig raktároztam, azt kell, mondjam „Birom éééén!”.

     Mariannal már kedden kitaláltuk, hogy vigyük ki a gyerekeket a Csanyikba, és focizzunk egy kicsit. Sajnos ez kedden nem jött össze, de vasárnapra tökéletesen kiforrta magát az ötlet. Judit, Mariann és István is autóval jöttek a foglalkozásra, így mindannyian befértünk a 3 kocsiba és nekiindultunk a magaslatoknak. Már megérkezésünkkor futball felszerelésben vártak minket a gyerekek, akik eredendően nem is tudták, hogy mi a terv délutánra. Nem meglepő, hogy óriási öröm volt a fogadtatása a dolognak. (Itt szeretném beszúrni egy kósza gondolatként, hogy ha esetleg netalántán számítani fog a szavam a félévzáró értékelés során, megvan, hogy kiket nyomnék fölfelé. Természetesen elfogultság mentesen, csakis „szakmai” megítéléseim alapján.)

Induljunk el, mindenki válasszon autót, nem meglepő, hogy a srácok rácuppantak Judit BMW-jére, de mivel abban én már elfoglaltam egy helyet, csak hárman jöhettek velünk. Nagyon testvériesen I., B. és K. utazott a hátsó üléseken.

    Istenem, annyira csodálatos odafent minden. *-* Annyira vágytam már oda, kb. 10 éve nem voltam arra és rettentően hiányzott az a letisztult természetesség, ami ott leledzik. Apááám, milyen fotókat lehet ott csinálni... 


   Focival nyitottuk a napot egy füves-salakos területen. Borzasztó volt ott a terep, de némelyik MLSZ által elfogadott magyar pályánál jobb volt. István beállt a kapuba, a gyerekek 3-3 fős csapatokban játszottak. Majd mikor rájöttek, hogy túl nagy az a pálya 6 főnek átbaktattunk a beton focipályára (ahonnan elüldöztünk egy apukát a két kisgyerekével, de sűrűn bocsánatot kértem és azt hiszem, megértették a helyzetet). Ott már igazi futball élmény vett körül minket, Marcsi volt a bíró, én voltam a partjelző, a 3-3 fős csapatok maradtak. Kezdőrúgás, füttyszó, les, kéz, korrupt bíró, vak partjelző, minden volt, amit egy élvonalbeli meccsen láthatunk. A félidők 4 percből álltak, amik között 10 perc szünet volt, mert mindenki rettentően elfáradt. Tehát kb. 8 percet játszottak 10 perc szünettel. A meccs végül 2-2-es döntetlennel ért véget. Megbeszéltük, hogy egy következő alkalom során még komolyabban vesszük a dolgot és lesz kupa, ill. nyereménytorta is.

Ezt követően egy egyszerűbb mégis megterhelőbb sportra tértünk át. Tollasoztak a fiatalok. Orkánban. Nem nagyon jött ez össze, így úgy döntöttünk ,tovább állunk és felfedezzük a környezetünket.

    I. és Zs. fára akartak mászni. Én idióta ökör megengedtem nekik. I. szépen felmászott, üldögélt, mikor megkértem, hogy jöjjön le, lejött. Zs.-re azonban kicsit eldurrant az agyam. Felmászott a fára és elkezdte a lábával letörni az ágakat. Először szépen kértem, jöjjön le. Nem jött le. Megfenyítettem a tollas ütővel, nem jött le. Akkor jött a sablon „Jó ha nem jössz le, hazamegyünk” duma. Talán ez vált be a legjobban. De azért fontosnak éreztem, hogy némi környezetvédelmet neveljek a gyerekbe, és elmeséltem neki, hogy annak a fának, az, hogy letöri az ágát, pontosan annyira fáj, mintha én most megfognám a karját, beletalpalnék és viccből kettétörném. Azt hiszem, megértette. Viszont nem vagyok biztos a pedagógiai módszereim megfelelőségében. :D

   Elhagytuk a megcsonkított fákat s így esett az utunkba egy erdős terület, amiből azért van odafent bőven. És itt szabadult el a valódi pokol. „Ne menj oda! Tedd le azt a fát! Megmondtam már, hogy ne dobáld a másikat fával! Gyere onnan, beszakad alattad! Ne mássz fel a fára! Direkt csinálod, direkt téped az idegeimet! A f*szomba már, csinálj, amit akarsz, de ha meghalsz megöllek!” - és ezek közöl nem mondhattam ki mindent. 

Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Walking Dead-ben lennék. Gyerekek óriási botokkal rohangálnak, bújkálnak a fák mögött, ketten „meghaltak”, akiket a többiek falvelekkel eltemettek, volt sírás, mert az egyiküket szemenszúrta a másik egy bottal, találtunk cipőket, amiket el akartunk rakni (egy fél pár magassarkú és egy fél pár férfi cipő, az lett hát a következő feladat, hogy keressük meg a párjukat), de végül szétverték őket. Nagyon szemfülesen számítottam rá, hogy egy-két járkáló megjelenik valahol a háttérben. Végül azonban megúsztuk ép bőrrel zombi és vaddisznó harapás nélkül. (Talán túl sok sorozatot nézek mostanában...) Vaddisznó témában István vitte nálam a prímet, aki azt mondta a gyerekeknek, hogy a hatásos módszer vaddisznó ellen, ha eltakarják a szemüket, mivel ha ők nem látják a vaddisznót, akkor a vaddisznó sem látja őket. Ekkor megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen pedagógus jelölt, aki hülyeségekkel tömi a kölyköket. :D

A zárásban a gyerekek nagyon kedvesek voltak, látták már, hogy elég tropa körülöttük mindenki és vajas-mézes kenyérrel kínáltak minket. Embert tudtam volna ölni egy vajas-mézes kenyérért, ha nem gyűlölném a vajat és a mézet is. Ilyen helyen azonban nem mondja az ember, hogy jajjj nem szeretem. Egyszerűen csak nem vagyok éhes. :) 

DE most ennyi. Nincs elég erőm ahhoz, hogy visszaemlékezzek. Zseniális nap volt. Fantasztikus emlékekkel, amik majd lehet csak 1 év múlva ugranak be, amikor ülök a buszon. :) Rohadt fáradt vagyok, nem tudom, egy üveg vodka kellene-e vagy egy 20 perces ölelés. Alvásra nincs idő.

Elsősorban Mariann és Judit nagyon nagy plusz pontokat vittek haza ma tőlem, de a többieknek is nagyon hálás vagyok, hogy lelkiismeretesen baromkodnak velünk. :)