Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 30.

    Nem is tudom már, hányadik alkalommal jártunk a gyerekeknél, de végül is nem is tartom fontosnak.

Megkezdtük a Mikulásos készülődést. Egész délelőtt a vágógépes Mikulás faliképeket gyártottam. Egyedül.

Irdatlanul kevesen voltunk ma, pedig bőven elkelt volna a segítség. Magányosan indult a reggel, meglepő módon senki nem jött oda hozzám, úgyhogy magamnak kellett utamra indulnom.

    Mikor megérkeztünk a kórházba, láttam, amint B. a földszinten, az édesanyja mellett ülve sírdogál. Nevetve integettem neki, de akkor nem vette fel a közeledésemet. Így a foglalkoztató teremben azzal indítottam, hogy odamentem hozzá és megkérdeztem mi a probléma forrása, miért sírt. Először nem akart beszélni, azonnal könnybe lábadtak a szemei. Megsimogattam és áthívtam a foglalkoztató asztalomhoz, hogy csináljunk egy Mikulásos képet s közben mesélje el, hogy mi a baj. Ez így is történt, elkezdünk dolgozni s közben finoman faggattam. 

    Végül elmondta, hogy azért sírt mert a megszokott társalgóteremből át kellett költöznie egy másikba, ahol nem ismer senkit és nagyon nehéz lesz megszoknia az új helyet és az új embereket. Vigasztalgattam, közben szépen dolgoztunk, igyekeztem elterelni a figyelmét és valahogy felvidítani. De ekkor hideg zuhanyként ért a következő megjegyzéssorozat. „Meg vannak itt szerelmi problémák is...” És rögtön tudtam, hogy témánál vagyunk, az én életem is pont ebben a cipőben jár. Bőszen hallgatni kezdtem, és egyik sokk követte a másikat...

 „Tudod Andi, az a fiú nagyon féltékeny volt, nem értette meg, hogy nem bírtam ezt elviselni. Kidobtam. Szerelmeslevelekkel bombázott, de én olyan ideges lettem már akkor, amikor megláttam őket, hogy olvasás nélkül széttéptem a papírokat. Vannak olyan kapcsolati problémák, amiket nem lehet megoldani, az ő féltékenysége nem fog soha elmúlni, mert ilyen típusú ember. Nekem meg ez nem kell.”

Hevesen bólogattam, hogy ebben igaza van, nem gondoltam volna, hogy 14 éves kora körül ilyen komoly elgondolásai vannak a párkapcsolatról. Meséltem neki a sajátomról, és annak a végéről. Erre Ő:

„Na látod, nálatok is megvoltak ezek a problémák, nem tudtátok kezelni, véget kell neki vetni, fiatal vagy, szép vagy, új életet kell kezdeni. Én is ezen vagyok most, de azért mégis nagyon fáj.”

Dr. L. Andrea párkapcsolati tanácsadó rendelési ideje lejárt, amikor jött B.-ért az édesanyja. A terápia alatt egy Mikulásos kép is elkészült, amit átadott az anyukájának. Eltartott egy ideig, míg felocsúdtam az elmondottak hatása alól (s vannak olyan részleteket, amiket ezen a nyilvános blogon nem kellene megosztani, amikről elgondolkodtam, hogy valós események lehettek-e, vagy csak az ő kis elméjében kiépült fikciók). De a foglalkozás legvégén odajött hozzám a leányzó és megköszönte, hogy eltereltem a figyelmét és jó kedvre derítettem. :) A nap első sikerélménye, azt követően, hogy fel bírtam reggel kelni.

    Ahogy B. elment átblattyogtam a múltkori foglalkozás ékkövéhez, T.-hez, akitől kaptam az Asszony becenevet. Most is nagyon kedvesen beszélgettünk:

- Cső Haver!

- Csá Asszony!

- Mi a pálya?

- Hát semmi, he!

- Zavarok?

- Nem zavarsz!

- Király a csatod!

- Kösz!

- Na megyek mert leültek az asztalomhoz.

- Jól van menjél, menjél egészen Afrikáig.

- Mi van?? Mért pont Afrikáig?

- Mert rád férne! Na eriggy má', itt vagy még?

Majd mikor elhagyta a termet egy órával később, még odakiabált nekem, hogy reméli, hogy időben elindulok Afrikába. Hihetetlen, hogy vannak még olyan nyílt bunkó emberek ezen a világon, mint én. :D

    T. kedves szavai után átmentem az asztalomhoz leültem és megjelent egy gyerkőc az asztalnál, komótosan dolgoztunk, s mire felemeltem a fejem még egy és még egy gyerek állt felettem, hogy ők is velem szeretnének dolgozni. Az első reakcióm az volt, hogy „Haver, na neeeeeeeeee!”. De időben felpofoztam magam, kerítettem még 3 széket és innentől kezdve 3-4-5 gyerekkel dolgoztam egyszerre. Azt hittem kitépem a hajam. Ennek egy fej kell, a másiknak egy has, amannak nincs meg a lába, de elfogyott a ragasztó és egymás keze alól veszik ki, és ez így nem jó, és nem találtam a cellux végét, és szétb*szott már az ideg. Feloldozásként megjelent a két kis szerelmem Zs. és M. és eszeveszett beteg sztorizás indult meg, ahogy az minden alkalommal lenni szokott. Végre eljutottunk oda, hogy nem ők szívattak engem, hanem én őket. Dicsérgettek, hogy milyen ügyes vagyok és kedves, meg milyen jó, hogy itt vagyok és segítek nekik. Na meg persze a szüzesség elvesztése és a fiatal tanárnénik mustrálása is terítékre került. Ha már itt jártunk faggattam őket kicsit a helyes tanárbácsiról. :D

    Azt hiszem, kicsit már kiismertek a srácok, mert mikor elejtettem a celluxot M. csak annyit mondott: „Andi, nem is te lennél, ha nem szerencsétlenkedsz.” Zs. próbált megvédeni, hogy „Hagyjad már Andit, mindenkivel megesik, hogy leejt valamit”, de aztán végül ő is konstatálta, hogy valóban minden alkalommal bénázom valamit, de ennek ellenére szeretnek. :D Sajnos mielőtt befejezhettük volna a képeket, el kellett menniük tornázni, de megkértek szépen, hogy fejezzem be nekik. Úgyhogy az utolsó néhány percben, már azzal foglalatoskodtam, hogy a megkezdett képeket befejezzem a fiúknak, szívecskét is rajzoltam nekik a kép hátuljára, had lássák, hogy szeretem őket. :)

Ezzel a két sráccal megszületett életem első olyan gyakorlaton készült képe, amin a kamerába nézek. Hihetetlen, milyen sec-perc alatt körbekaptak és megölelgettek. Vajon mióta várták ezt a lehetőséget!? :D

    Annyi érdekes dolog történt ma, hogy nem is tudom most sem felsorolni őket. Nagyon-nagyon szeretek ott lenni. :) Sajnálom, hogy már csak egy alkalom van hátra a közös munkából. Hiszem, hogy mindenki, akivel az életemben találkozom, azt mutatja meg, hogy én kivagyok. És azok az arcok, akikkel ezen a helyen találkoztam, valóban egy nagy tükröt állítottak elém s nagyon sokat tanultam magamról, nekik köszönhetően. Ahogy a múltkor írtam, gyógyítanak engem,
 most azt mondhatom, bemutatnak önmagamnak. 
Esetleg szeretnek is engem!?

„Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...”