Közösségi pedagógiai gyakorlat - GYEK

2015. december 07.

    Kicsit összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy egy jó ideig ez az utolsó alkalmunk, mikor találkozhattunk a kis barátainkkal. Jó hangulatban telt el ez a foglalkozás is. A technikai részben elsősorban a vágó-domborító géppel előgyártott képeslap dekorációval foglalatoskodtam. Előtte is vágtam az egyetemen és utána a foglalkozáson is néhány darabot.

    Örömmel is láttam és sajnálattal is, hogy a végére nagyon összekovácsolódott a csapat, a gyerekek és mi is, valamint a hallgatói csoport tagjai is. Sajnos csak a végére... Sok emberben pozitívan csalódtam, felmerül annak a lehetősége, hogy azokkal, akikkel eddig nem igazán kommunikáltam, ezután fogok, mert megláttam bennük valamit, ami végre nem utálatot gerjeszt bennem.

    Nagyon élvezem, amikor 100 felé szakadhatok valamilyen tevékenységben, és nem kell egy egész embernek lennem (általában megvisel, hogy ha homogén egészként kell mutatkoznom, mert tudom, hogy nem vagyok az). Itt nem kell megjátszanom magam, hogy mennyire összeszedett vagyok, egyszerűen magabiztosan tudok lenni az a szétszórt ufo, ami vagyok.

    Pozitívan értékelem, hogy a korábbiakban fennálló problémák, miszerint egyes gyerekekhez nem tudtunk teljes értékűen odafordulni, kezelhetővé váltak. Többen felismerték azt, hogy megéri egy nehezebben kezelhető gyermek mellé is leülni, és huzamosabban foglalkozni vele, és kivárni azt az akár egy kacajt, ami elhagyja az ajkait.

Jelen foglalkozáson 2 dolog melengette meg a szívem igazán.

Az első Imi és A. esete. Annyira jó volt látni, ahogy Skandináv favágó házat csinál Imivel az a kislány, aki eddig zárkózottan, kissé taszítóan viszonyult majd' mindannyiunkhoz.

A másik Dalma és E. kapcsolata. E. szeretethiánya, törődés iránti igénye végre kielégítésre talált Dalmában. A félév kezdetén bennem kereste E., amit én úgy, hogy 100 dolgot csinálok egyszerre, nem tudtam neki megadni. Örömmel tölt el, hogy Dalmától ezt megkapta!

   Nagy élmény volt számomra V.-vel találkozni, nem telt el olyan sok idő, mióta én is 16 éves voltam, de mégis magam mögött hagytam azóta 5 keserves évet. Ahogy V. beszélt az álmairól, az ambícióiról kicsit azt éreztem, hogy a 16 éves magammal beszélgetek. Dalszöveg írói álmok, metál imádat, családi problémák, mind-mind a szívemből szóltak. Eszembe jutott, hogy ilyen idős koromban én is író, költő szerettem volna lenni és az, hogy aztán mennyire pofán csapott a valóság, s végül lesz belőlem valaki, aki a költészet másik oldalán áll. Egy ember, aki a költészetet tanítja, de hát... aki nem tudja, az tanítja... szokták volt mondani. :) Bízom benne, hogy Neki sikerül elérni az álmait, és ha bármikor a jövőben kapcsolatba kerülnék vele, és bármiben tudnék neki segíteni, akkor örömmel tenném.

    Az egyetlen kellemetlen dolog az estében az volt, amikor M. megjegyezte, hogy mennyire összeillünk Imivel és milyen szép pár lennénk. Akkor valószínűleg olyan vörös lettem, mint egy paradicsom és a pofám majdnem leszakadt erre a kijelentésre. Van köztünk valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan kapocs, de soha nem gondoltam, hogy ez többnek látszhat, mint ami valójában (és én hiszek a gyermeki őszinteségben, úgyhogy erre ez után oda fogok figyelni).

    Ezen az alkalmon megmutatkozott, hogy erős a kapocs a csoportunk tagjai között és nem félünk egymásra támaszkodni, segítséget, támogatást, alapanyagokat kérni a másiktól. Biztatóan meg tudjuk simogatni egymás hátát, egyenrangú felekként. Ha más nem történ volna ebben a félévben, csak ennyi, már akkor is megérte volna! A további együtt töltött 4 évünkre ez a gyakorlat nagyon komoly hatást gyakorolt és én ezért nagyon hálás vagyok!

Végre eljutottunk oda, hogy nem klikkesedve 2-3 emberrel beszéljük meg az eseményeket, problémákat, hanem sokan, együtt, egymás véleményét kikérve vitatjuk meg a tapasztalatainkat. Mint egy jó tanárikar. Ha mindannyian egy iskolában tanítanánk az egyetem utána (ami sajnos lehetetlenség), baromi jó kis iskolai közösséget tudnánk ki alakítani.

    Az utolsó alkalom után fogalmazódott meg bennem a gondolat, amit a kontaktórán is elmondtam, hogy a legtöbbet adták nekem a gyerekek és én is a legtöbbet adtam nekik, amit lehetett. Ők kielégítették az én szeretethiányomat, én pedig az övéket. S ez sokkal fontosabb, mint azokat a tárgyi emlékek, amiket hazavittek magukkal!

A következő félévben mindenképpen szeretném önkéntesen folytatni a munkát, akár a diplomáig s utána is ha van erre lehetőség és szívesen mentorálnám is a következő tanárgenerációkat. Nem szeretném elhagyni ezt a közösséget! :) Ezzel a gondolattal nem érzem azt, hogy fájdalmas a búcsú, ami most a szünetre kötelezően elő lett írva az élettől. De azért mégsem olyan jó érzés. Kicsit már átmegyek lassan egy freudi pszichoterápiás szabad asszociácós lélekkiöntésbe. Úgyhogy ezt itt most le is zárom. A záró esszémben majd kiöntöm a lelkem.

De a végére most sem tudtam leküzdeni a bennem lakó irodalmárt, ezért még egy Juhász Gyula idézetet csak idebiggyesztek a végére:

"Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben."