Közösségi pedagógiai gyakorlat 

2015. november 02. - GYEK

    Ez volt a negyedik foglalkozásunk a gyermekkórházban, nagyon izgatottan vártam (ezt is). Legfőképpen az egész vasárnap délelőtti projektem kimenetelére voltam kíváncsi. Vajon milyen fogadtatása és mekkora sikere lesz a menő sütiszörnyeimnek!? És azt kell mondjam, hogy mivel mindenki festett magának egy vagy több szörnyecskét és jóízűen el is fogyasztották azokat, úgy érzem elértem a célomat. Nagyon sokat dobott a helyzeten, hogy az ápolóknak is nagyon tetszettek a sütikék, megtanítottam őket elméletben szilikonformában piskótát sütni, szóval hosszú távú haszna is volt a dolognak. Már ezek hatására is nagyon jól éreztem volna magam, de azért nem csak ennyiből állt ez a délelőtt.

    Többek között oda meg vissza volt attól a sütőtől, habár kezelni nem tudtam, de mindent megadnék azért, hogy itthon is legyen egy olyan király légkeveréses, digitális sütőm. :D

    
 Majd a tesitanárbácsi is mély benyomást tett rám. Kérésére baromi nagy lelkesedéssel festettem neki egy saját szörnyet (annak ellenére, hogy nem is láttam az állítólagos gyönyörű kék szemét :D). Csupán csak a közvetlenségére és baráti közeledésére gondolok ebben a helyzetben. Még mindig furcsa, hogy mindenki úgy viszonyul hozzánk, mintha ezer éve együtt dolgoznánk. És egyenrangúként kezelnek minket, nem úgy, mint „odatévedt egyetemistákat”.

     A „denevér az iskolatáska” és a „bagoly is denevér, csak jelmezbe bújt” szösszenetek a padlóra küldtek. Egyrészt mert (pozitív értelemben) nagyon fájdalmas faviccek (amiket imádok), és mert megint olyan dolgokat hallottam „beteg” gyerekektől, amiket nem gondolna az ember, hogy az ő helyzetükben eszükbe juthat. Megint bebizonyosodott, hogy ők nem fásulnak bele a helyzetükbe s hogy iszonyat jól tudják érezni magukat, attól függetlenül, hogy nem teljesen egészségesek. Ezért is imádom őket annyira.

     A nap drámája és fénypontja is E. volt. A dráma része, mikor elmesélte, hogy délután kiveszik a fémet a lábából s, hogy mennyire fél. Nem tudtam, mit mondhatnék neki azon kívül, hogy „Nem fog fájni!”. De lerendezte annyival, hogy ne kamuzzak, mind ketten tudjuk, hogy igenis fájni fog. Azért remélem, hogy nem viselték meg nagyon a történtek, mert kár lenne ha a „főnök asszony” egyszer is letört lenne vagy szomorkodna.

Aztán a fénypont:

- Andi, ezt az ételfestéket meg lehet kóstolni?

- Persze, nyugodtan nyalj bele!

És abban a pillanatban jól beletunkolta az ecsetet az ételfestékbe és körbenyalta az egészet. Én pedig nem tudtam mit szólni, mert abban a pillanatban csillogó szemmel mondta, hogy „Ez nagyon finom!” és örült. (Remélem utána nem lett hasmenése :D)

      Ezek mellett nagyon tetszett még, hogy tetovált gyerekek vettek körül. Másnap, én igazából mentem tetováltatni, és annyira jó hatással volt rám ez a sok tetkós gyerek és a saját, Tündi által készített tetkóm, hogy abszolút stresszmentesen vonultam be kedden a tetoválószalonba. Vicces történet, hogy még a karomon villogott Tündi nagy piros „tetoválása”, amiből a tetováló csak annyit látott, hogy valami óriási bőrpír van a karomon egy cicás minta mögött, s már dobta is el a tetováló gépet, hogy ha allergiás vagyok a tintára akkor azonnal hagyjuk abba. De ennek hatására mesélhettem neki a munkánkról, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Így érdekes módon ezen a héten a tetoválómmal beszéltem meg a kialakult helyzeteket. 

Hogy stílusos legyen talán csak ennyit tudnék hozzáfűzni zárásként: 
"A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek."  - Nekem ezen a héten is ez adta a legtöbbet