Közösségi pedagógiai gyakorlat – GYEK

2015. november 16.

„Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj."

József Attila szavai kísértek utamon a hétfő délutáni foglalkozásra. Gyűlöltem a világot, elpusztítottam volna ez egészet egy gyufa szikrájával. Mikor úgy érzem, romokban hever a kicsi életem, nehezen tudom eldönteni, hogy belesüppedjek-e a saját vélt nyomorba vagy temetkezzem a munkába. Most (mint általában) az utóbbit választottam s nem bántam meg. Nagyobb örömmel megyek a kórházba, mint haza. Nem tudom, hogy ez a GYEK érdeme vagy a magánéletem szégyene. :) *magánéleti picsogás vége *

Ott voltam tehát megint gőzerővel a gyerekek között. Fura volt, hogy 4 hallgatóval többen lettünk. Örültem, hogy ott voltak, de nagyon zsúfoltnak is éreztem a termet. A gyerekek is többen voltak, és szülőkkel is találkoztunk. Egy gombostűt nem lehetett volna leejteni az asztalunk körül.

Végül nem azzal foglalkoztam, amit eredetileg elterveztem, de a terv nem ment a kukába, az ünnepi készülődés során szerintem nagy haszna lesz. Ezen a napon egyrészt papírtányérból készítettünk állatfejeket, másrészt bagoly-sablonból építettünk ki faliképeket. Szerintem nagyon jól ment most is minden, ezek a gyerekek sokkal ügyesebbek, mint az ember gondolná. Kis pepecs munkákat is precízen megcsinálnak s csak a legvégső esetben kérnek segítséget.

Több nagyon meghatározó pillanat is volt ebben a napban. Felsorolásba szedem,, azokon belül is alpontokban írok, mint a „jó” irodalomtankönyv-írók a műnekemet és műfajokat csak, hogy rohadtul bonyolult legyen az egyébként egyszerű tananyag (random beillesztett szakmai felháborodásomat olvashattuk).

1. Marcsi és Imi jelenléte engem nagyon feldobott.

1.1. Nagyon jó volt látni, ahogy Imit azonnal körbekapták a srácok. Úgy vettem észre, hogy szükségük van egy „férfi” jelenlétére is. Hiába vagyunk ott 10-en lányok, és tudnak velünk is beszélgetni, mégis másabb, ha két pasi beszélgethet egymással, mindenféle pasis dologról.

1.2. Marcsi jelenlétének köszönhetem a tegnap kapott ajándékomat, és a legszórakoztatóbb pillanataimat, az új becenevemről nem is beszélve. Marcsi egy T. nevű kislánnyal (a legnagyobb szájú csajos, akit valaha láttam) foglalkozott. Mindenfélét csináltak, festettek, bagolyképet készítettek, és szörnyalakú sarokkönyvjelzőt hajtogattak. Ez lett az én kis ajándékom, aminek átadása igazán megható volt.

T: „ASSSSZZZOOONNNNYY” (igen, ez lett az új becenevem) „Itt az ajándékod, he! Nesze!” - és öröm és boldogság, hogy ajándékot kaptam ettől a leányzótól, mert egészen az előző foglalkozásig nem tudtam megtörni az irányomba táplált ellenszenvét. De a legutolsó alkalommal már rájöttem, hogy mivel is ragadhatom meg. Felismertem benne az én (otthon használt) bunkó, olykor alpári stílusomat és kedves szavak nélkül, annyit mondtam neki a múlthéten, hogy „ne dumálj, tömjed a pofádba a süteményt”. És elnyertem a bizalmát. És baromira csípem azt a kis csajt.

A kedvenc megnyilvánulásom tőle, amikor a mellette, szépen, akkurátusan odafigyelve festő fiúra rákiáltott, hogy „FESSSSÉÉÉÉL MÁR GYORSABBBBBAAN HEEEEE!” - ha csúnya dolog, ha nem én majd' 

bepisiltem ezen a megnyilvánulásán.

2. T. nevű kisfiú, akivel a szünet előtti foglalkozáson a tetoválásokról beszéltem, azzal nyitott a találkozásunkkor, hogy „na, megtetszett csináltatni a tetkót?”. Eszembe nem jutott volna, hogy emlékezni fog arra a jelentéktelen dologra, hogy a szünetben tetováltatok. Ez egy meglepő eleme volt a napnak.

3. Zs. nevű udvarlóm, aki eddig mindig szekálni próbált, s aki előadta nekem M. nevű barátjával a Szexi Tanárnéni c. klasszikus nótát, az a fiatalember, most mosolyogva, tisztelettudóan leült mellém, megkért, hogy csináljunk egy tigrist, szívesen fogadta, mikor felajánlottam neki a segítségemet, és örült neki, amikor dicsérgettem.

4. E. hangos „Valaki adjon már egy olyan bizbaszt” felkiáltása még mindig a fülemben cseng. Egyszerűen nem tudok mást hozzá fűzni, csak azt, hogy imádom! :)

És sorolhatnám még bőven azt a rengeteg hülyeséget, ami betelepedett az agyamba, de soha nem lenne vége a felsorolásnak. Sokat köszönhettem ezen a napon a gyerekeknek, boldoggá tettek 2 röpke órára, amire nagyon szükségem volt. Minden kínzó gondolat elszállt a fejemből és csak rájuk koncentráltam. Meggyőződésem, hogy gyógyító erejük van, még ha ők ezt nem is érzékelik. Ha szabad ilyet mondani, olyanok mint egy puha házi kedvenc, mint a cicám. Minden perc, amiben jelen vannak az életemben, akármilyen nehéz és megterhelő is, boldog.

Itthon már nem igazán van kivel megbeszélnem az élményeimet, csak nézegetem a kikerült fotókat és mosolygok, így próbálom egyedül feldolgozni az élményeimet. Marcsival beszélgettünk másnap a tapasztalatairól, és Imit is faggattam, kíváncsi voltam, mit éreztek a foglalkozás alatt. És nagyon örültem neki, hogy jól érezték magukat és pozitívan élték meg ezt az időt.

Zárásként még azt el kell mondanom, hogy hazafelé a Népkertnél odajött hozzánk egy idegen férfi, ételosztásra gyűjtött adományokat. A nálam lévő 500 Ft-ot oda adtam neki, majd ő fogta magát és elszaladt valami ajándékért, gondoltam én valami 3 centis kis bizbasz, amit az ilyen emberek adni szoktak. De nem... Visszajött egy 1000 oldalas könyvvel a Krsna-tudatról. Kértem tőle egy bejegyzést a könyv első oldalára, ezt írta: „Andinak szeretettel, hogy élete valóra váltsa azt, amit e könyv tartalmaz, a szeretetet.” Majd hozzátette, hogy soha ne felejtsem el, hogy milyen szerencsés vagyok az életben, és sokra fogom vinni, csak soha ne adjam fel.

A gyerekek és ez a fickó olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit el sem tudok mondani.

S haza utamon egy újabb József Attila költemény ötlött az eszembe, ami egyébként Freud 80. születésnapjára íródott. Annyiban talán passzol az esetemhez, hogy ez a délután felért nekem egy pszichoterápiával. :)

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér."