Jó volna jegyet szerezni, és elutazni Önmagunkhoz...

    9 évesen eljutottam arra a döntésre, hogy tanár szeretnék lenni. Legfőképpen az általános iskolai felső tagozatos osztályfőnököm példája adta azt az inspirációt, ami miatt ezt a pályát választottam az életemnek. Szintén a felső tagozatba lépéshez kötődik a tudományterület szeretete is, hiszen magyar-történelem szakos osztályfőnökkel, egy ilyen kiváló osztályfőnökkel nem volt nehéz megszeretni a tárgyakat, majd hagyni, hogy a szenvedélyemmé váljon.

    A középiskolába kerülve esett meg, hogy bizonyos okokból kifolyólag a történelem elvesztett rangját a szememben, egy történelem tanár okozta csúnya incidens miatt. Nem volt oly erős ez a vonzalom a történelem és köztem, hiszen ennyi elég is volt ahhoz, hogy eltávolodjunk egymástól. Ezzel párhuzamosan a csodálatos magyartanárom tovább mélyítette, főként az irodalom iránti szeretetemet, s az Ő férje, aki szintén magyartanár még inkább lökdösött a mély verem irányába s az út végén magamat vetettem alá. 

Büszke vagyok rá, hogy e mellett töretlenül képes voltam kitartani, még úgy is, hogy a középiskolai matek-fizika szakos osztályfőnököm állandó lelki terrorban tartott a döntésem miatt, s különböző zsarolási formákkal próbálta elérni, hogy megtántorodjak, s az általa kitűzött anyagmérnöki világ irányába törjek. Sajnos sok negatív impulzus ért a pályaválasztásom miatt, de az a kevés pozitív, és támogató személy sokkal többet adtak nekem, mint amit a rosszakarók elvettek, így járhatok most, ezen az úton, és írhatom ezt a csodálatos blogbejegyzést. 

     A tanári pálya, minden buktatója ellenére, vagy inkább azokkal együtt, egy álom. Az, hogy egy "tömeg" előtt kiállhatok, beszélhetek, ők (jó esetben) rám figyelnek, hallgatnak engem, s némi tudást is elsajátíthatnak tőlem egy kiteljesedést jelent számomra. A pillanatok, amikor valakinek segítségre van szüksége és hozzám fordul, és én segíteni tudok neki, mind iskolai, mind magánéleti kérdésben, örömforrást jelent. Boldogít, ha segíthetek. Remélhetőleg egy talpraesett, gondolkodni képes, autonóm generáció kinevelése pedig komoly érdem. És az, hogy "életem végig" elveszhetek az irodalom szénaboglyájában már csak hab a tortán.

    A diákélményeimről nem ejtenék sok szót, borzalmasak voltak. Melankolikus természetem taszított a diáktársaim többségét, így inkább utáltak a semmiért. Majd utáltak, mert a tanárok szerettek, s végezetül azért, mert én már általános iskolás koromban is úgy képzeltem, hogy a katedrán állok és nem köztük ülök. Így igyekeztem minél többet és többet kihozni magamból, velük ellentétben. Ennek természetesen, mikor korrepetálásra, külön órára volt szükségük nagyon örültek. Teret engedtek a kétszínűségüknek, de én inkább a tanítás élvezetének átadva magam foglalkoztam velük. S minden alkalmat sikerrel zártam én is, és ők is a felelet során (egyszer vallottam kudarcot, egy matek pótvizsga felkészítésben, de azt a "diákom" önszorgalmának hiánya okozta).

    A diákévekhez a tanulási érdemek is hozzátartoznak, jegyeimet tekintve egy állandó négyesem volt, az angol. Más tárgyakból, mindig meg volt az ötös. Ez a négyes is csak a nyelv gyűlöletének köszönhető. Általános iskolai sport, képzőművészet és irodalom (és olykor egy kis matek) verseny eredményeimre nagyon büszke voltam még annak idején. De középiskolára az irodalom kivételével mind nagy kudarcra lett ítéltetve. A jövőben egészen más jellegű sikerekre vágyom. Sikeres szeretnék lenni a tudományos világban, és az emberek megsegítésében, másra nem vágyom. Ezek kudarcát szeretném elkerülni. 

    Amikor a kimagasló eredményeimet elértem, egy kicsit mindig értékesnek éreztem magam, kb. 10-15 percig. Öregbíttetem iskolám hírnevét, kis biszbaszokat nyertem, milyen jó. Aztán, ahogy a környezetem nem értékelte ezeket, már én sem tartottam magam értékkel telinek, hasznosnak. Egészségtelen önbizalomhiány lett az eredménye, amit mások könnyen meg is fogtak és azt hitték képtelen vagyok kiállni magamért. Sokan bántottak a ruháim miatt, mert mindig csak feketében járok 11 éves korom óta. Ez adta a legnagyobb támadási felületet a világnak. Diákok, tanárok egyaránt megszóltak. Azt hiszem, úgy próbáltam megvédeni magam, hogy bezárkóztam. Tanultam, tanultam, tanultam. S egyszer csak megunták.

    Nagy mértékben meghatározó tanárrá válásomban ez az évekig tartó szekálási folyamat. A célkeresztből figyeltem azt, hogy gyermek gyermekkel mennyire kegyetlen tud lenni, s hogy a tanárok mennyire nem tesznek semmit. Ez a momentum mutatta meg, hogy nem szabad hagyni azt, hogy a fiatalok ezt tegyék egymással. Olyan tanárrá kell lenni, aki aktívan jelen van a diákok életében, észre veszi a bántalmazást, és a hierarchia abnormális kialakulását. Én a jövőben semmilyen formában nem fogom engedni, hogy a diákjaim bántsák egymást külsejük, személyiségük, családjuk miatt. Ha egy olyan iskolában találom magam, ahol ez a "gyermek reformáció" nem divat, törekedni fogok rá, hogy azzá váljon, és a szülők is szerves részét képezzék az együttműködésnek, az egymás mellett/egymással élésnek.

    A tudásomat tekintve, ahhoz képest, hogy egészségügyi iskolából jöttem "nagyra tartom". Nem gondolom kevésnek, sőt. Még még és még fejleszteni akarom és ez az egyetem kellő segítséget nyújt számomra, természetesen az egyéni művelődés mellett. Olyannyira beleéltem már magam a tudásgyarapításba, hogy szeretném elvégezni a doktori iskolát Heltai professzor mentorálása alatt.

    Zárásként elmondandó, hogy ez a féléves kurzus egy jegyet adott nekem Önmagamhoz, és feltárta a belsőmben azt, amiről nem is tudtam, hogy ott van. Az eddig érzékelt hivatástudatom felerősödött, amennyire csak lehet, és tudatosítottat bennem, hogy semmiért nem hagynám el ezt a pályát. Egyéni módszereim, hiteim nem változtak csak megerősödtek. :)