Mielőtt újult erővel neki vágnék a következő félév izgalmainak, úgy érzem, szükséges, hogy lejegyezzem az elmúlt 2 hónap eseményeit. A GYEK komfortos termeit elhagyva, színes falait orvul ledöntve átléptem egy másik mába, bepillantást nyertem a Diósgyőri Lakásotthon és a Gyermekváros rideg (?) valóságába.

„Lakásotthon” - milyen megnyerő kifejezés. Egy hely, ahol otthontalan gyermekeknek nyújtanak lakhatási lehetőséget.

„Árvaház” - mennyire fáj ezt a szót még leríva is látnom. Olyan szociális intézmény, ahol szüleiket elvesztett (nem családból kiemelt, nem elhagyott) gyermekek élnek. Szülőtlen, anyátlan, apátlan, árva.
ÁRVA – életem során oly sokat ízlelgettem ezt a szót. Félárva vagyok, 15 éve egy percen múlt, hogy nem hagytam el a „fél” státuszt, s nem azért, mert édesapám főnix módjára feltámadni látszott hamvaiból. Fáj nekem ez a szó, ez az állapot. Az autista gyermekek mellett az árva gyermekek irányába vagyok a legérzékenyebb. Ezért is szerettem volna annyira elmenni a Lakásotthonba, s pontosan ezért nem szerettem volna elmenni. Újabb vizsga volt ez magamnak, a lelkemnek, az idegrendszeremnek. És átmentem!?

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy mehetünk önkénteskedni erre a helyszínre is, de mikor megtudtam azt, hogy adománygyűjtésből befolyt összegből kreatív eszközöket és egy trambulint vásároltunk nekik, na az volt a csúcsa az egésznek. S annak a felismerése, hogy én vagyok a szerencsés, aki összerakhatja azt a bazi nagy trambulint, hát az istenkirály érzés volt. Imádok építeni.
Annyira jól esett, hogy itt is közvetlenül, barátságosan fogadtak minket. Az első pillanattól barátokként. Éppen, hogy bemutatkozni volt lehetőségem máris száműzve lettünk az udvarra Imi kollégámmal, hogy építsük fel a trambulint. És persze előtte cipeljük el a kocsitól a hátsó udvarig (az 52 kilom legnagyobb sikere ez volt azon a napon) a még dobozban lévő szerkezetet. Minden gyerkőcöt betereltek a kreatív foglalkozásra, de két dacos fiatal nem hagyta magát s így velünk maradtak építkezni. Kinyitottuk a dobozt, megláttam azt a rengeteg darabot, mi a t*köm ez a sok kis mütyűr? o.O Pánikba estem, Imi nem, és a gyerekek sem. Végül visszarántottak a földre, hogy „néni, nem kell besz*rni”, megcsináljuk, mondta I., egy nagyon kedves fiúcska. Önbizalommal felszerelkezve, zakóból kigombolkozva nekiálltunk. Húztunk, vontunk, kötöztünk, forgattuk a használati utasítást, néha sírtam, de iszonyatosan élveztem.

- Imiiii én ezt nem éééértem.

- Nem baj szívem, nő vagy.... Hű baszki, ezt most én sem értem.

És jött I. és Ő értette. És megcsináltuk. Megtanultuk melyik a csavarhúzó, melyik az imbuszkulcs, mit hova dugunk és miért. 

Itt viccesen talán megjegyezhetem, hogy a használati utasítás egyik ábrája akár egy óvszer használati utasítása is lehetett volna. A mi „szégyenünkre” mondhatom, hogy remek szócsatát indítottunk el Imivel ebben a témában. 

A két gyerkőc is kíváncsi volt természetesen, hogy min röhög ez a két marha. Megnézték a képet és ők nem láttak benne semmit. Biztatom magam, hogy ez a gyermeki ártatlanságuk egyik jele s nem a tapasztalatok utáni érdektelenség.

Miközben iszonyat jól szórakoztunk, elkészült a trambulin. Vagyis, azt hittük.

- Imiiii itt valami nem jóóóóóó.
- Dehogynem, ne parázz!
- Imi! Ezt nagyon elcsesztük.

És igen, és bonthattuk le majdnem a legelejéig az egészet. Kihagytunk egy lépést. Csak a védőhálót felejtettük el felrakni... Nem borultam ki. :) Mínuszok voltak odakint, egy szál zakóban 1,5 órája építettünk, majd kezdhetjük elölről. Jó móka ez az önkénteskedés. Önkéntes tüdőgyulladás jelöltek. De bárhogy is sikerült összehozni, a végére állt a csoda, és mindenki boldogan ugrált benne és élvezték és imádták és én ezt élveztem és imádtam.

2 igazán emlékezetes párbeszédet jegyeznék le, ami I. és köztem lezajlott a nagy munka alatt:

1.
- Néni! Én szeretném becsavarni a következő csavart!

- Nem néni, Andi vagyok! És oké, csavarhatod.

- Jól van na, hát honnan kellett volna tudnom, hogy Andi nénit kell mondani!?

- Csak Andi!

- Jó, jó. Csak Andi Néni, megjegyeztem.
Feladtam. Öreg vagyok már. Nem küzdök a ráncaim ellen.

2. 

- Andi Néni! Én fogok elsőnek ugrálni, mert mennem kell a parkolóba pe...

- Pe...? Mi pe...?

- Dolgom van na, az a lényeg.

- Na ne sunyiskodj, Pe pe pe pe pe, mint petárda?

- Jaaaj, dehogy. Úgy nézek én ki?

- Jaaaj, dehogy nézel úgy ki, de petárda igaz?

- Jó, az, petárda. Na, vennem kell. Miért nem lehet magának rendesen hazudni?

És ugrált, és elment. Aztán gondolom, lett petárda.

Ami az utóéletet illeti, kb. 2 hét elteltével Diósgyőrbe tartottam az 54-es buszon a barátnőmhöz. Egy ideje már éreztem, hogy bámulnak, de nem néztem fel, zenét hallgattam csendben. Mielőtt leszálltam volna, azonban muszáj volt felemelnem a fejem. Akkor láttam meg K.-t, a másik, de szótlan trambulin-építő segítőnket. Lehalkítottam a zenét és mosolyogva köszöntem. Egy ismeretlen fiú volt vele, akinek bőszen mutogatta, hogy én vagyok az, aki önénteskedni volt nálunk és mennyire jó arc vagyok. Bónuszként leszállás közben azért a srác megjegyezte, hogy jó nő is vagyok, szóval teljes volt az elismerések listája aznapra.

2 hónap telt el, mikor megint találkoztunk a gyermekvárosi Ki mit tud !?-on.
I: Én magát valahonnan ismerem!
- Én voltam nálatok, mikor a trambulint építettük.
I. Tényleeeeeg. Andi Néni. Ugye jön még, mikor jönnek legközelebb?

És én ettől a mondattól megint egy hétre feltöltődtem. :) Jól esett, hogy emlékeznek rám és pozitív emlékek kötik őket hozzám s várnak vissza. Nincs senki az életemben, akihez igazán kötődhetnék. Ezekhez a gyerekekhez kötődöm. Mindegyikükhöz egy kicsit. S ez a sok kicsi kitesz annyit, mint egy „lila ködös, fejelvesztős, nem érdekel a világ csak Ő” szerelem. Annyira csöpögős lenne ebbe a blogba belefoglalni, hogy jajj mit meg nem adnék egy ilyen szerelemért. Ami így is van vagy így is lehetne. De ha lenne, akkor is mindegyiküknek ugyanúgy adnék magamból egy szálat, ahogy most. S azt hiszem, a lila ködös óriás szerelemnek el kellene fogadni, hogy 20-an, 30-an melengetik a szívem egyszerre. :)  Megrendítő visszagondolni, hogy a világrengető reményekkel táplált szerelem halálnak egyik oka ez a tényező volt.*nem létező szerelmi életemre való kitérő ennyi volt*

Nagyon várom, hogy ott legyek velük megint. És megint felépítsem a trambulint, amit a havazások miatt Iminek szét kellett szednie.